A félelem helyén valami egészen más maradt: megvetés, hideg józanság, és az a fajta számító nyugalom, amely akkor születik meg az emberben, amikor végre minden illúzió leomlik.
Eszter visszament a nappaliba. Mária a szoba közepén állt, és éppen Júliának magyarázott, miközben a falon függő képre mutogatott. Egy kortárs művész eredeti alkotása volt, Eszter az előző évben vette, hosszú keresgélés után.
– Ezt a firkálmányt le kell szedni innen – jelentette ki Mária ellentmondást nem tűrő hangon. – Ide kerül majd a dédapa portréja, aranyozott keretben. Gábor megmondta, hogy bármit átrendezhetünk, amit csak akarunk.
– Nem – szólalt meg Eszter.
Nem emelte fel a hangját, mégis olyan keménység csendült benne, hogy Mária összerezzent.
– Hogyhogy nem? – fordult felé az anyósa teljes testével. – Így beszélsz az anyáddal?
– Azt mondtam, hogy ebben a házban semmit nem fognak megváltoztatni. És Júlia sem fog itt lakni.
A zajra Gábor is belépett a nappaliba. Az arca azonnal elkomorult.
– Eszter, mégis mit művelsz? – kérdezte ingerülten. – Kérj bocsánatot anyámtól. Világosan megmondtam: a húgom ideköltözik. Ez az én döntésem.
Eszter úgy nézett rá, mintha most látná először. A tekintetéből eltűnt a régi engedékenység, a békesség kedvéért vállalt lágyság. Csak jég maradt benne.
– A te döntésed? – ismételte halkan. – Milyen jogon hozol döntéseket az én házamban, Gábor?
– A mi házunkban – javította ki a férfi, miközben vörösödni kezdett. – És fejezd be ezt a színjátékot. Hisztériázol? Vegyél be valami nyugtatót.
– Hisztéria? – Eszter felnevetett.
Száraz, hideg nevetés volt, amelytől még a levegő is megfeszült.
– Nem, drágám. Ez nem hisztéria. Ez elszámoltatás.
Odament az asztalhoz, ahol a táskája feküdt, és elővett belőle egy iratokkal teli mappát. A munkájában mindig mániákusan pontos volt; minden szerződés, számla és kivonat a helyén állt.
A hazugságok birodalma abban a pillanatban kezdett repedezni.
– Akkor tisztázzuk – mondta, és a mappát az asztalra dobta. A papírok szétsiklottak a fényes felületen. – Gábor, azt mondtad az anyádnak, hogy te tartasz el engem? Hogy ez a ház a te érdemed?
Gábor elsápadt. Azonnal megpróbálta visszaszerezni az irányítást, és ráförmedt:
– Fogd be! Túl messzire mész! Ezt majd négyszemközt megbeszéljük!
– Elég! – csattant fel Eszter olyan erővel, hogy a kanapén ülő Júlia ösztönösen a párnák közé húzódott.
Nem kétségbeesett kiáltás volt ez, hanem egy sarokba szorított ragadozó morgása, amely a saját területét védi. Gábor megdermedt. Soha, egyetlenegyszer sem látta ilyennek a feleségét. Hozzászokott a műveltségéhez, a higgadtságához, ahhoz, hogy a családi béke érdekében inkább lenyeli a sérelmeket. Arra nem számított, hogy ez a finomság csak vékony lakkréteg, és alatta acél van.
– Patriarchátust akartál? Te akartál lenni a családfő? Akkor viselkedj férfiként, és válaszolj mindenki előtt – tagolta Eszter a szavakat. – Kinek az aláírása szerepel a tulajdoni lapon? Kinek a számlájáról fizették azt a hitelt, amelyet három év alatt lezártunk? És kié az a húszmillió forintos autó?
Mária felé fordult, aki zavartan kapkodta a tekintetét a fia és a menye között.
– A fia, Mária asszony, egy borkereskedésben dolgozik segédeladóként. A fizetése körülbelül száznyolcvanezer forint. Ennek a háznak télen csak a rezsije nagyjából százhúszezer forint. Tanultak maguk matematikát az iskolában?
– Hazudsz – hörögte Mária, és a szívéhez kapott, bár a mozdulat inkább tűnt színpadiasnak, mint valódi rosszullétnek. – Gábor, mondd meg neki! Te üzletember vagy! Projektjeid vannak!
– Igen, Gábor, mondd el neki – húzta gúnyos mosolyra a száját Eszter, karba tett kézzel. – Mesélj a „projektjeidről”. Például arról, hogyan buktál el nyolcszázezer forintot sportfogadáson, aztán én fizettem ki az adósságodat. Vagy arról, amikor azt hazudtad, tárgyalásra mész, közben meg a barátodnál ültél és konzoloztál?
Gábor nem válaszolt. Az arca már nem egyszerűen piros volt, hanem bíborvörös. A pökhendiség úgy hámlott le róla, mint a kiszáradt festék. Ami alatta maradt, az puszta félelem volt. Állati, ösztönös rettegés a lelepleződéstől.
Eszter felemelte a telefonját.
– Most zároltam az összes társkártyát, amely az én számlámhoz kapcsolódott. Gábor, az a telefon, amit a kezedben szorongatsz, a cégem nevére van lízingelve. Az autó is az én nevemen van.
Egy pillanatra elhallgatott, hogy a szavai mindenkiben leülepedjenek.
– Vagyis… ez az egész nem is a tiéd? – Mária végignézett a házon, aztán a fiára, majd Eszterre. A hangjában nem annyira csalódottság csengett, sokkal inkább annak rémülete, hogy a kényelmes etetővályú hirtelen bezárult.