– Meg hát az ember nem egy-két évre épít házat – folytatta Gábor, mintha magától értetődő volna minden szava. – Úgy csináltattam, hogy még évtizedek múlva is álljon. Ha úgy alakul, nektek is legyen hol nyugodtan megöregedni.
Eszter kezéből majdnem kicsúszott a sült kacsával megrakott tál. „Vállalkozás”? „Építtettem”? Gábor egyetlenegyszer sem ült le a kivitelezővel, még a tervrajzokat sem volt hajlandó végignézni.
– És a feleséged? – szólalt meg Katalin néni, miközben egy olívabogyót rágcsált. – Ő még mindig azokkal a kis virágaival bíbelődik? Gondolom, az inkább viszi a pénzt, mint hozza. Szép dolog, ha egy férj megengedheti magának, hogy az asszonya csak úgy ellegyen.
Gábor halkan felnevetett, és olyan leereszkedő pillantást vetett Eszterre, mintha egy gyerek csínytevését nézné.
– Hadd szórakozzon vele. Valamivel el kell foglalnia magát. A lényeg, hogy a ház rendben legyen, és az ebéd időben az asztalra kerüljön. Igaz, Eszter?
Eszter a szükségesnél kissé nagyobb csattanással tette le a tálat.
– Természetesen – felelte fagyos nyugalommal. – Rendkívül hasznos időtöltés.
– Ugyan már, ne vedd úgy a szívedre! – legyintett Júlia. – Neked aztán igazán szerencséd van, Eszter. Az én Péterem csak egy egyszerű mérnök, mi meg egy kétszobás lakásban szorongunk. Te meg Gábor háta mögött úgy élsz, mint akit aranykanállal etetnek. Legalább gyakrabban megköszönhetnéd neki.
– Köszönöm, Gábor – mondta Eszter tisztán, tagoltan, egyenesen a férje szemébe nézve.
Gábor a gúnyt észre sem vette. Elégedetten biccentett, majd nekilátott felvágni a kacsát.
– Ha már itt tartunk, fiam – tette le Mária a villáját. – Apáddal beszélgettünk. Ekkora házban rengeteg a hely… Júliáéknak most nagyon nehéz, lakáshitelen gondolkodnak. Mi lenne, ha egy-két évre ideköltöznének hozzátok? A második emelet úgyis üresen áll. Amit albérletre költenének, azt félretehetnék. Csak nem utasítod vissza a saját húgodat? Te vagy itt a ház ura, a te szavad dönt.
A levegő megfagyott az étkezőben. Eszter látta, ahogy Gábor vállai megfeszülnek. Pontosan tudta, hogy a második emelet nem üres: ott volt Eszter dolgozószobája, valamint a vendégszoba, ahol külföldről érkező üzleti partnereit szokta elszállásolni. De azt beismerni az anyja előtt, hogy nem rendelkezhet szabadon a házzal, Gábor számára elképzelhetetlen volt.
– Persze, anya – mondta végül, miközben gondosan kerülte Eszter tekintetét. – Ezen nincs is mit megbeszélni. Családtagok. Költözzenek akár holnap. Eszter, majd elintézed, ugye? Kipakolod onnan a kacatjaidat.
A „kacat” szó úgy csapódott Eszterhez, mint egy elsütött pisztoly hangja. Azok ott ritka fafajták mintái, több milliós értékű tervrajzok és szerződés-előkészítések voltak.
Az este lassan éjszakába fordult, az éjszaka pedig szürke, barátságtalan reggelbe. Eszter alig hunyta le a szemét. Hallotta, ahogy a vendégek későig tárgyalják Júliáék költözését, mintha máris az övék lenne minden: előre kiosztották, ki melyik szobát kapja, hova kerül majd Péter íróasztala, hol alszanak a vendégek, és mit kell „kidobni” Eszter holmijai közül.
Reggel, amikor lement a földszintre, olyan látvány fogadta, mintha valami csata utáni jelenetbe csöppent volna. A nappali tele volt táskákkal, kabátokkal, dobozokkal. Júlia már a vázákat rendezgette át a polcokon, Katalin néni pedig hangosan szidta a robotporszívót, amiért az „szemtelenül” a lábának ment.
Gábor a teraszon ült, kávéscsészével a kezében, és egy szivart füstölt, amelyet Eszter egyik ügyfelétől kapott ajándékcsomagból emelt el. Mellette István üldögélt.
– …én meg megmondtam neki, hogy tudja, hol a helye – magyarázta Gábor fölényesen. – Egy nőt kordában kell tartani. Én hozom a pénzt a házhoz, tehát én döntök. Nélkülem micsoda ő? Egy kertészkedő asszony. Eltűnne a semmiben.
Eszter megállt a félig nyitott teraszajtó mögött.
– Így van, fiam – hümmögte elégedetten István. – Jól neveltünk téged. Látszik ezen a házon, ki itt a gazda. Az meg, hogy ő keres valami aprót a palántáival, hát legfeljebb zsebpénzre elég.
– Miféle aprót, apa? – vigyorodott el Gábor. – Én tartom el. Adtam neki kártyát is. Azt sem tudja, mennyibe kerül egy bevásárlás. Minden az én kezemben van.
Eszterben nem fájdalom támadt, nem is sértettség. Valami különös, csengő tisztaságú nyugalom áradt szét benne. Mintha a világ körvonalai egyetlen pillanat alatt élesre álltak volna.
Eszébe jutottak a bankszámlakivonatai, amelyekről Gábor a saját „üzleti reprezentációját”, drága ruháit és azt a nevetségesen fényűző konyakot fizette. Felidézte, hányszor kért tőle pénzt a „vállalkozás fejlesztésére”, amelyről később kiderült, hogy nem más, mint egy pénznyelő piramis. És emlékezett arra is, hogyan rendezte helyette az adósságokat, csak hogy a család ne kerüljön szégyenbe.
Ekkor értette meg, hogy többé nem a család elvesztésétől kell félnie.