1. rész – Az illúziók üvegkupolája
Eszter nedves szivaccsal, aprólékos mozdulatokkal törölgette a monstera hatalmas, fényes leveleit. A télikertben párás földillat és ózon keveredett; a bonyolult klímarendszer hibátlanul zümmögött, életben tartva a ritka növények tucatjait. Ez volt az ő menedéke, a szentélye, és nem utolsósorban a legfontosabb bevételi forrása is. Azok a különleges trópusi fajok, amelyeket magángyűjtemények számára szoktatott hozzá az itthoni körülményekhez, vagyonokat értek. Gábor, a férje számára azonban mindez nem volt több, mint „a bokraid”.
A télikert ajtaja hirtelen kivágódott. Gábor lépett be, hangosan kopogva a kerámialapokon. Laza szabású inget viselt, az arcán pedig annak az embernek az önelégült kifejezése ült, aki épp valami rendkívül fontosnak hitt bejelentésre készül.
– Eszter, hagyd már egy kicsit azt a gazt – vetette oda, anélkül hogy igazán ránézett volna. – Két óra múlva jön anya apával, Katalin néni, meg Júlia a férjével. Teríteni kell. És ne valami rendelős vacak legyen, ahogy szoktad, hanem rendes étel. Anya hozza a híres savanyúságait, főzz krumplit, süss húst, ilyesmi. Szóval kapd össze magad.
Eszter mozdulata félúton megállt; a szivacs már majdnem hozzáért a levélhez, de végül a levegőben maradt. Lassan kiegyenesedett. Hat órája ültetett át kifejlett pálmákat, a dereka tompán sajgott.
– Gábor, erről már beszéltünk – mondta visszafogottan. – Ezen a hétvégén adom le az irodaház átriumának növényesítési tervét. Nincs időm egy egész vendégseregnek főzni. Miért nem szóltál előre?
A férje úgy fintorgott, mintha hirtelen megfájdult volna a foga.
– Ne kezdd már megint. Én vagyok a családfő, és meghívtam a rokonságot a saját házamba. Neked az a dolgod, hogy otthont teremts. Elvégre nő vagy, nem? Azt a projektet meg tedd át máskorra. Nem a világ közepe, hogy virágokat dugdosol cserepekbe.
Eszter csak nézte őt, miközben odabent hideg, szúrós harag kezdett emelkedni benne. Gábor egy vinotékában dolgozott kezdő borszakértőként. A fizetése jóformán arra volt elég, hogy tankoljon a saját autójába, és kifizesse a kávézós ebédjeit. Itthon mégis földesúri álarcot öltött. Ez a ház, a telek, a télikert bonyolult műszaki rendszere, sőt még az autó is, amellyel Gábor járt, mind Eszter pénzéből lett megvéve. Gábor azonban kivételes tehetséggel nem vett tudomást a valóságról.
– A saját házadba? – kérdezte Eszter halkan.
– A miénkbe – legyintett könnyedén a férfi. – Család vagyunk. Minden közös. Vagyis az enyém is. És kérlek, ne hozz szégyenbe anya előtt. Ő azt hiszi, nálunk tökéletesen működik a hagyományos rend. Ne rombold le a legendát, nyuszi.
Odament hozzá, vállon veregette – olyan mozdulattal, amelyet ő biztatónak szánt, de inkább arra hasonlított, ahogy a gazda megpaskolja a lova marját –, aztán távozott.
Eszter ott maradt a némán álló, zöld óriások között. Valami, ami hónapok óta összenyomva feszült benne, most lassan kiegyenesedett, mint egy végsőkig préselt rugó. Azt hitte, Gábor egyszer majd értékelni fogja. Úgy gondolta, ha nem dörgöli folyton az orra alá a kettőjük keresete közötti különbséget, a férfi magabiztosabb és kedvesebb lesz. Tévedett. Gábor csak pimaszabb lett.
2. rész – A képmutatás felvonulása
A vendégek zajjal, olcsó parfümök szagával és tolakodó természetességgel töltötték meg a nappalit. Mária, Gábor anyja, testes asszony volt fürkésző, mindent felmérő szemekkel; érkezés után azonnal elfoglalta a legjobb fotelt. István, az apja, szótlanul és közönyösen telepedett le a televízió mellé. Júlia, Gábor húga, a férjével, Péterrel együtt úgy járkált a szobában, mintha kiállításon lennének, és közben mindent megtapogattak.
Eszter sebtében átöltözött, majd végül mégis étteremből rendelt vacsorát. Az ételeket gyorsan átpakolta saját tálakba, csak hogy elkerülje a jelenetet. Most tányérokat rakott az asztalra, miközben igyekezett semmilyen arckifejezést nem mutatni.
– Ó, Gáborom! – kiáltott fel Mária, és széles mozdulattal körbemutatott a magas mennyezetű, tágas nappalin. – Hát ez aztán valami! Micsoda lépték! Én mindig mondtam apádnak, hogy a mi fiunk sokra viszi. Nem hiába neveltünk belőled igazi férfit, és nem hiába áldoztunk rád annyit.
Gábor az asztalfőn ült, kényelmesen elterpeszkedve. Gondosan nyírt fekete szakálla, elégedett tekintete és laza tartása mind azt sugallta, hogy győztesnek érzi magát.
– Igyekszünk, anya – mondta hanyagul, miközben bort töltött magának. – A vállalkozásba persze bele kell tenni a pénzt, de a megtérülést magad is látod.