Valahogy ki kellett húznia abból a kevés pénzből is, amelyet még időben le tudott venni a saját bankkártyájáról.
Egy hét sem telt bele, Katalin munkát kapott a falu egyetlen kis boltjában. Nem volt könnyű kenyér. Konzervvel megrakott dobozokat cipelt, órákon át dideregve állt a pult mögött, és közben akarva-akaratlanul végighallgatta a helybeliek pletykáit.
– Na, te városi kisasszony, friss kenyeret adjál nekem, ne tegnapit! – morgolódott gyakran Erzsi néni, a kerek arcú, piros pozsgás postásasszony, miközben gyanakvó pillantással méregette Katalin gondozott, ám a hidegtől már finoman berepedezett kezét.
Katalin ilyenkor csak udvariasan elmosolyodott. Nem panaszkodott senkinek. Minden felhasított fahasáb, minden eladott vekni és kifli apránként visszaadott neki valamit abból az érzésből, hogy mégsem sodródik teljesen tehetetlenül, hanem újra van némi hatalma a saját sorsa fölött.
Tél derekára a hideg már szinte kegyetlenné vált. Katalin ekkor elhatározta, hogy rendet tesz a lomokkal telezsúfolt padláson, hátha rábukkan a nagyapja régi nemezcsizmájára.
Ahogy félretolta a megsárgult, rendszerváltás előtti újságkötegeket és a törött bútorok darabjait, egyszer csak egy súlyos, tölgyfából készült ládára bukkant. A sarkait megfeketedett vasalat fogta össze, mintha évtizedek óta senki sem nyúlt volna hozzá.
A nagy lakat már teljesen megette a rozsda, így néhány erősebb kalapácsütés után megadta magát.
Amikor felnyitotta a ládát, száraz üröm és öreg papír illata csapta meg. A vászoningek halma alatt vastag, durva fonallal átkötött füzeteket talált. Katalin hamar rájött, hogy István dédapja naplói kerültek a kezébe.
Esténként, amikor a kályha már vörösen izzott, és a kis ház végre átmelegedett, mohón falta a sorokat.
Kiderült, hogy a dédapja korántsem csupán egyszerű falusi füvesember volt. Fiatalon Debrecenben tanult gyógyszerésznek, ám a háború után végleg ebben az eldugott faluban telepedett le.
A füzetek lapjain különleges receptek százai sorakoztak: propoliszból és fenyőgyantából készült sebgyógyító kenőcsök, nyugtató teakeverékek, édesgyökérből és vadrózsából nyert fiatalító kivonatok.
Egy bejegyzés azonban, amely az 1989-es dátumot viselte, olyan erővel ragadta meg Katalint, hogy a szíve hevesebben kezdett verni. Olyan volt, mintha egy régi családi titok nyomára bukkant volna.
„Az emberek gyakran a pénztől várják a megmenekülést, és közben megfeledkeznek róla, hogy az igazi erő a föld mélyén rejlik – írta István dédapa. – Amikor viszály támadt a családban, és a saját testvérem hamis iratokkal próbálta elvenni tőlem a házat, megértettem, hogy egyedül a természetben bízhatok. Legnagyobb kincsemet, amely a legsötétebb napon még megóvhatja a véreimet, biztonságos helyre rejtettem: oda, ahol a régi, elhagyott kút mellett sír az öreg nyírfa. Annak jusson, aki összetört szívvel, de tiszta szándékkal tér ide vissza.”
Katalin lassan letette a füzetet. Az elhagyott kút a hosszú telek legvégében állt. Mellette valóban ott nőtt egy hatalmas, terebélyes nyírfa, amelynek ágai szomorúan hajoltak a föld felé.
Alig bírta kivárni a reggelt. Amint pirkadni kezdett, feszítővasat és ásót vett magához.
A hó térdig ért, a föld pedig keményre fagyott, akár a kő. Katalin előbb megtisztította a fa gyökerei körüli részt, majd óvatosan kopogtatni kezdte a talajt. Közel két órán át küzdött a jéggel és a saját kétségbeesésével, míg végül a feszítővas fémes csörrenéssel valami keménybe ütközött.
Reszkető kézzel húzott elő a gyökerek alól egy rozsdás, régi cukorkás fémdobozt. A fedele nehezen engedett. Odabent olajos vászonba burkolva tompán csillantak meg az aranypénzek: II. Miklós korából származó cári aranyérmék. Körülbelül harminc darab lehetett.
Mellettük egy külön, gondosan becsomagolt iratköteg is lapult.