– Ha most kilépsz ezen az ajtón, többé nem jössz vissza. Az összes kártyádat letiltatom – mondta Gábor olyan jeges hangon, mintha egy hanyag beosztottját vonná felelősségre, nem pedig azt az asszonyt, akivel tizenöt éven át osztozott ágyon, örömön és bajon.
Katalin mozdulatlanná dermedt a tágas előszobában. Ujjai úgy szorították a gurulós bőrönd műanyag fogantyúját, hogy egészen kifehéredtek.
A budapesti luxuslakás hatalmas ablakai mögött novemberi vihar tombolt; a szél nedves havat csapott a vastag üvegre. Odabent viszont minden tökéletesnek látszott: méregdrága lakberendezés, makulátlan felületek, Gábor elegáns parfümjének illata – és valami idegen, undorító hazugság.
– Akkor tiltasd le őket akár most – felelte Katalin halkan, mégis megingathatatlanul, miközben férje hideg, acélszínű tekintetébe nézett. – Semmire sincs szükségem tőled.
– Ugyan már, Kata! – Gábor ideges nevetéssel igazította meg ezüst mandzsettagombját a tökéletesre vasalt ingen. – Hová mennél? Kinek kellenél negyvenhárom évesen, friss munkatapasztalat nélkül? Hozzászoktál a wellnesshez, a bejárónőkhöz, a Maldív-szigeteki nyaralásokhoz. Vivien csak egy fellángolás, egy státuszszimbólum, értsd már meg végre. A komoly emberek így élnek. Nyugodj meg, pakolj ki, holnap pedig elmegyünk, és választunk neked egy új autót. Ezt az ostoba jelenetet pedig elfelejtjük.
– Vivien nem státuszszimbólum, Gábor. Ő egy élő lány, fiatalabb annál a gyermeknél is, aki nekünk sosem született meg. A te hiúságod kórképe. És nem, egyáltalán nem mindenki él így – mondta Katalin, majd hirtelen magára kapta a kabátját, és kitárta a nehéz bejárati ajtót. – Isten veled.
Kilépett a lépcsőházba, és egyszer sem nézett vissza. A hangtalan lift lefelé siklott vele, egyre távolabb vitte a bemocskolt árulástól és attól a csillogó aranykalitkától, amelyben éveken át a tökéletes, mindent megértő és mindent megbocsátó feleség szerepét játszotta.
Katalin beült öreg Peugeot-jába, az egyetlen nagyobb értékbe, amely még a házasság előtt az ő nevére került, és elfordította a slusszkulcsot. Az ablaktörlők nyikorogva tolták félre a szélvédőre tapadt vizes havat.
Előtte ijesztő, sötét ismeretlen tátongott, mégis hosszú évek óta először úgy érezte, könnyebben kap levegőt. Mintha mások elvárásainak súlyos terhe végre lecsúszott volna törékeny válláról.
Az út nem lett volna különösebben hosszú, ám a hóvihar miatt a Gyula környéki vidékig öt kimerítő órán át tartott az utazás. Ott, egy apró faluban, Sötétforráson állt néhai dédapja, István régi gerendaháza. Az öreget valaha az egész környék füvesemberként és gyógyítóként ismerte. Katalin több mint tíz éve nem járt ott.
A ház átható nyirkossággal fogadta, dohos avar és egerek szaga ült meg a levegőben. Szerencsére az áram még működött, de a mennyezetről lógó, gyenge fényű izzó csak még kegyetlenebbül mutatta meg a szegénységet: felpöndörödött tapéták, oldalra dőlt polcos állvány, és egy öreg kemence, amely szinte a fél szobát elfoglalta.
Az első éjszaka valóságos próbatétellé vált. Katalin kabátban feküdt le, két poros pokrócot húzott magára, és hallgatta, ahogy odakint a szél jajgat az ablak körül. Némán sírt, hangtalanul, mintha attól félne, hogy a zokogásával elriasztja azt a parányi reményt, amely éppen csak mocorogni kezdett benne egy új élet felé.
Reggel a valóság fagyos pofonként érte. Fát kellett hasogatnia, vizet kellett hordania a szomszéd utcában álló kútból, és szembe kellett néznie azzal, hogy mostantól minden egyes napért saját erejéből kell megküzdenie.