— Hiszen most tényleg fogja magát, elmegy, és beadja a válókeresetet! Aztán nekiáll majd felezni a lakásotokat!
Gábor előbb a húgára nézett, aztán apjára emelte a tekintetét. László a konyha hátsó részében ült egy széken, nehézkesen szedte a levegőt, körülötte a széttaposott liszt fehér pora terült szét a padlón. Már egyáltalán nem tűnt annak a félelmetes családfőnek, akinek egész életében mutatta magát. Inkább csak egy kimerült, beteges, megkeseredett öregember volt, aki beleragadt a saját hazugságaiba.
Aztán Gábor tekintete Márkra siklott. A fiú a folyosó sarkában állt, a tankönyvekkel megtömött hátizsákját a mellkasához szorította, és hatalmas, rémült szemekkel figyelte az apját. Gábor ezekben a szemekben hirtelen önmagát látta viszont, harminc évvel korábbról: azt a kisfiút, akit az apja három órára bezárt a sötét kamrába, mert elveszített az utcán egy aprópénzt.
Gábor egyetlen szó nélkül odalépett a fogashoz, és leakasztotta róla a télikabátját.
— Gábor? Hová készülsz? — szólalt meg László. A hangja most nem parancsoló volt, inkább szánalmasan bizonytalan. — És ki fejezi be a gombócokat? Anyátok, Isten nyugosztalja, ezért vezette be ezt a szokást… Holnap vasárnap.
Gábor felhúzta a kabát cipzárját egészen az álláig.
— Ennek a szokásnak vége, apa — mondta halkan, mégis olyan határozottsággal, hogy a konyhában egy pillanatra minden megdermedt. — És a pénzemnek is vége. A végrehajtókkal mostantól boldogulj egyedül.
Átvette Eszter kezéből a súlyos sporttáskát, és a vállára lendítette.
— Márk, vedd fel a sapkádat. Hideg van odakint.
Hárman léptek ki a lakásból, búcsú nélkül. Amikor a nehéz fémajtó csattanva becsapódott mögöttük, és elvágta őket a fokhagyma, az állott dohányfüst meg a régi sérelmek szagától, Eszter azon az estén először vett mély, hallható levegőt.
Fél év telt el.
Az új otthonukban, egy magas ház tizenkilencedik emeletén, még friss festék, faforgács és új laminált padló illata lebegett. A felújítás messze nem ért véget: néhol vezetékek lógtak ki a falból, a konyhabútor helyén egy barkácsáruházból hozott olcsó asztal állt, a hálószobában pedig egy felfújható matrac szolgált ágyként.
Márk a saját szobája padlóján ült, körülötte útmutatók, apró csavarok és műanyag alkatrészek hevertek. Teljes odaadással rakta össze azt a programozható robotot, amelyet Gábor adott neki születésnapjára.
— Anya! Apa! Gyertek gyorsan! — kiáltotta izgatottan. — Elindult! Nézzétek!
Eszter a fürdőszobából jött ki, törölközőbe törölve a kezét. Gábor félbehagyta a könyvespolc összeszerelését, és odalépett a fiához. A kis műanyag robot zümmögő motorral, esetlenül kapaszkodott át a padlón heverő vezetéken.
— Szép munka, mérnök úr — borzolta össze Gábor a fiú haját. — Látom, jó helyen van az a két kezed.
Eszter melléjük lépett, és a férje vállához simult. Gábor átkarolta a derekát, közelebb húzta magához.
— Ma telefonált — mondta egyszer csak csendesen, miközben a robot villogó fényeit nézte.
Eszter teste megfeszült, de nem kérdezett közbe.
— Azt akarta, segítsek neki kivinni pár holmit a nyaralóba. Azt mondta, a végrehajtók lefoglalták a tévét és a mosógépet a tartozás fejében. Júlia összeveszett vele, aztán elköltözött egy albérletbe. Nem bírta tovább a spórolást meg a folytonos nélkülözést.
— És te mit mondtál neki? — kérdezte Eszter egyenletes hangon.
— Azt, hogy nincs időm. Hogy éppen polcot szerelek a fiamnak — vont vállat Gábor. — Utaltam neki ötezer forintot élelmiszerre. Ennyi. Többet nem fogom helyette megoldani az életét.
Eszter gyengéden megcsókolta a férje borostás arcát. Pontosan tudta, mibe került neki ez a néhány mondat. Az apjától való félelmet kitépni magából sokkal nehezebb volt, mint egyenesre glettelni ennek a lakásnak a falait.
— Tudod — szólalt meg Eszter, és kinézett az ablakon, ahol a város esti fényei apró csillagokként remegtek —, néha eszembe jut, mi lett volna, ha Márk akkor nem ejti le azt az átkozott fúrót. Vajon még mindig tűrnénk?
— Nem — rázta meg a fejét Gábor. — Előbb-utóbb úgyis kifakadt volna az a seb. Csak néha kell egy olyan dermesztő hideg, hogy az ember végre felébredjen, és rájöjjön: élve fagy meg.
Lehajolt, felvette a padlóról a kis robotot, és visszaadta Márknak.
— Óvatosan tartsd, fiam. De ha eltörik, akkor sincs baj. Megjavítjuk együtt. Ha kell, nyomtatunk hozzá új alkatrészt azon a 3D nyomtatón, amit majd egyszer megveszünk.
Márk elmosolyodott, aztán ismét a rajzok és a szerelési útmutató fölé hajolt.
Ebben az otthonban nem voltak drága étkészletek, nem uralkodott makulátlan rend, és senki sem erőltette a hagyományos vasárnapi ebédeket gombóccal meg szemrehányásokkal. De félelem sem lakott a falak között. És többé senkinek sem kellett egy erkélyen dideregnie azért, hogy mások hiúságának, tévedéseinek és adósságainak árát fizesse meg.