— Éveken át lenyeltem a maguk szabályait. Eltűrtem, László, hogy a vécében úgy pöfékel, hogy utána az egész lakásban megáll a füst. Azt is elviseltem, Júlia, amikor a kétezer forintos samponomat azzal pazaroltad el, hogy a macskádat mostad vele. De amit most a fiammal műveltek, azért darabokra szedem magukat.
— Nézd már, ki lett itt a főparancsnok! — mordult fel az apósa, és két öklével ránehezedett a konyhapultra.
A cigarettája végéről a hamu egyenesen a darált húsos tálba hullott.
— Te egyáltalán tudod, kinek a lakásában pöffeszkedsz, te kis semmirekellő? — bömbölte. — Ezt a lakást én kaptam a gyártól, éjjel-nappal dolgoztam érte! Ti meg ideültetek a készbe, aztán még az én holmijaimat is tönkreteszitek! Az a fúrógép idősebb nálad, és úgy vitte a betont, mint kés a vajat!
— Az a fúrógép egy életveszélyes ócskavas! — vágta rá Eszter, egy tapodtat sem hátrálva. — Három helyen szigetelőszalag tartja össze a vezetékét. Már attól fél az ember, ha csak a konnektor közelébe viszi!
— Eszter, kérlek, hallgass már el — sziszegte Gábor, közben idegesen az előszoba felé pillantgatott, mintha a szomszédok a betonfalon át is kihallgathatnák őket. — Apának igaza van. A szerszámaihoz nem szabad nyúlni. Veszek neki másikat, amilyet csak akar… Apa, mondd meg, milyet szeretnél. Makitát? Boscht? Megvesszük az előlegből. Le van zárva az ügy.
Eszter olyan dermesztő megvetéssel nézett a férjére, hogy Gábor elharapta a szót, és lesütötte a szemét.
Nem egy negyvenéves tervezőmérnök állt előtte, hanem egy rémült kisfiú, aki még mindig attól retteg, hogy szíjjal verik el, ha rossz jegyet hoz technikából.
— Le van zárva? — Eszter hangja ijesztően halkká vált. — Tehát szerinted rendben van, hogy a saját apád kizárta a gyerekedet a fagyba? Te pedig itt ültél… — ujjával a deszkára bökött, amelyen katonás sorokban feküdtek a frissen formázott gombócok — itt ültél, gyúrogattad ezt, és közben hagytad, hogy a fiad odakint elkéküljön az üveg mögött?
— Én nem néztem… a tévét hallgattam… És különben sincs ott olyan hideg! — próbálta menteni magát Gábor, miközben az inge gombját gyűrögette.
— Ujjnyi rések vannak azon az erkélyajtón!
— Jaj, micsoda világtragédia! — kotyogott közbe Júlia, csípőre tett kézzel. — Mi Gáborral gyerekkorunkban ennél sokkal többet kaptunk, mégis normális emberek lettünk, és megtanultuk tisztelni az idősebbeket. Ti, mai anyukák meg nyápicokat neveltek a fiúkból. A te Márkodnak is inkább egy rendes nadrágszíj hiányzik, nem a pátyolgatás.
— Neked, Júlia, nem észt kellene osztanod, hanem végre egy normális férfit találnod azokon a társkeresőkön összeszedett tartásdíjas szerencsétlenek helyett — felelte Eszter élesen, mire a sógornője arca pillanatok alatt vörös foltokkal telt meg. — De most nem rólad van szó.
Ezzel Eszter sarkon fordult, és határozott léptekkel kiment a folyosóra.
— Hé! Hová mész? Még nem fejeztem be! — üvöltött utána László, nehézkesen csörtetve a nyomában. — Ha hozzád beszélek, a szemembe nézel!
Eszter válasz helyett a keskeny előszoba felét elfoglaló, régi, rendszerváltás előtti „Spútnik” szekrénysorhoz lépett. Kinyitotta az alsó ajtót, pontosan azt, amelyikről tudta, hogy az apósa ott tartja a „nagyon fontos” papírjait: számlákat, csavarhúzókat, rozsdás csavarokat és ki tudja, miféle fecniket.
— Mit turkálsz ott?! Azonnal takarodj onnan! — ordította az öreg, és megpróbálta félrelökni a menyét.
Csakhogy Eszterben a törékeny alkatához képest meglepő erő volt. Könyökével lerázta magáról az apósát, majd előhúzott egy kidudorodó, műanyag irattartó borítékot.
Visszament a konyhába, és lendületből az asztalra csapta, a liszt és a gombócok kellős közepére. A mappa szétnyílt, a papírok pedig legyezőszerűen szóródtak szét belőle: megsárgult csekkek, friss nyomtatványok, piros pecsétes iratok.
— Ez meg mi? — ráncolta a homlokát Gábor, és lesöpörte a lisztet az egyik lapról.
— Olvasd csak el, Gáborka — csengett Eszter hangja a feszültségtől. — Méghozzá hangosan. Ha már ma este úgyis az őszinteségről meg az idősebbek tiszteletéről beszélgetünk.
Gábor bizonytalanul a szeme elé emelte az iratot.
— Fizetési meghagyás… a negyedik kerületi közjegyzői iroda… Kötelezi Lászlót, hogy fizesse meg a Gyors Pénz mikrohitel-társaságnál felhalmozott tartozását… kétszázhetvenkétezer forint…
— Mi van?! — Júlia kikapta a lapot a bátyja kezéből. — Apa, ez meg mégis micsoda?
— Semmi közöd hozzá! — förmedt rá László, és vastag, öregségi foltokkal tarkított kezével kapkodva próbálta összesöpörni az asztalon szétterült papírokat.