— Márk! Márk, nézz rám azonnal! Mit keresel odakint egy szál pólóban?! — Eszter hangja rekedten tört fel, miközben teljes erőből megrántotta az erkélyajtó szoruló, fehér műanyag kilincsét.
Az ajtó azonban meg sem mozdult. A bepárásodott dupla üveg mögött, egy fejre állított zománcos vödrön kuporgott a tizenkét éves fia.
A gyerek szája kékeslilára fagyott, vékony vállai pedig megállás nélkül rázkódtak a heves reszketéstől.
A novemberi huzat akadálytalanul süvített végig a régi, kopott panelház üvegezetlen erkélyén, és apró hókristályokat sodort egyenesen a fiú lábára, amelyen csak elnyűtt nyári papucs volt.
Márk dermedt ujjaival görcsösen markolt egy súlyos, fémből készült tokmányt, valami őskövületnek számító, régi szocialista fúrógépből.
Eszter ököllel kezdte ütni az üveget, olyan erővel, hogy már a csontjai is belesajdultak, de a fájdalommal nem törődött.
— Gábor! Gábor, az istenit, gyere ide rögtön! — sikoltott fel.
A folyosó felől kényelmes léptekkel megjelent a férje, kezét kockás konyharuhába törölgetve. Utána csoszogva előkerült az apja is, László István: testes, vörös képű férfi, akinek alsó ajkához szinte odaragadt az örök cigaretta.
A lakás levegőjében főtt káposzta, nyers hús, fokhagyma és régi dohányfüst nehéz, fojtogató szaga keveredett.
— Mit visítasz már megint, alig léptél be? — dörmögte az após, a szürkés füstön át hunyorogva. — Előbb a cipődet vedd le. Összejártad itt a padlót, pedig Júlia épp most mosott fel.
— Nyisd ki az erkélyt! — Eszter megragadta Gábor flanelingének gallérját, és durván az ajtó felé lökte. — Ti teljesen vakok vagytok?! A gyerek már elkékült!
Gábor kapkodva rángatta meg a reteszt. Az ajtó végre kivágódott, és jeges szél zúdult be a fülledt konyhába. Eszter csizmástul rohant ki az erkélyre, lerántotta magáról a pufidzsekit, és bebugyolálta vele reszkető fiát.
— Anya… nem akartam… — suttogta Márk vacogó fogakkal.
Elgémberedett kezéből nagy csattanással kiesett a fúró fém tokmánya, majd végiggurult a málló betonpadlón.
— Csak meg akartam húzni egy kis csavart… aztán leesett az asztalról…
— Semmi baj, kicsim, csönd, most ne beszélj — Eszter dörzsölni kezdte a fiú jéghideg ujjait, miközben odabent valami ősi, sötét düh forrni kezdett benne. — Bemegyünk. Azonnal.
Bevezette Márkot a meleg szobába. Gábor közben megpróbálta átvenni tőle a gyereket, de Eszter olyan erővel csapta félre a kezét, hogy a férfi hátratántorodott.
— Eszti, most miért támadsz nekem? — motyogta Gábor békülékenyen, bűnbánónak szánt, erőtlen mosollyal. — Apa csak nevelni akarta. A kölyök engedély nélkül turkált a nagyapja szerszámai között. Tönkretett valamit. Meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következménye van. Ugyan már, tíz percet volt kint…
— Tíz percet?! — Eszter hirtelen felé fordult. — Odakint mínusz nyolc fok van! Ő pedig egyetlen pólóban állt ott! Ti ezekkel a nagy „férfias” szabályaitokkal végleg megőrültetek?
A nappaliból ekkor előúszott Júlia, Gábor húga, a kezében ragacsos tésztával teli tállal. Olcsó krémtől fénylő arcán undok, finnyás elégedetlenség ült.
— Jaj, tessék, kezdődik a színház — horkant fel, és a liszttel beszórt asztalra csapta a tálat. — Mintha legalábbis agyonverték volna. Ez teljesen normális fiúnevelés. Ha rajtad múlna, ebből a gyerekből valami porcelánkisasszony lenne. A te Márkod amúgy sem ismer határokat. Tegnap apa csillagcsavarhúzóját tüntette el valahová, ma meg szétbarmolta a fúrót. IE–1035-ös volt, ha érdekel! Régi darab! Örök életű gép lett volna, ha a kétbalkezes fiad nem nyúl hozzá.
Eszter úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze a tüdejét. Már harmadik hónapja laktak ebben a háromszobás lakásban: arra vártak, hogy a hitelre vett új építésű otthonukban kiszáradjon az aljzatbeton, és befejeződjenek a durvább munkálatok.
Három hónapon át Eszter némán lenyelte a piszkálódásokat. Mosogatott mindenki után, hat emberre vásárolta az élelmiszert, és szó nélkül hallgatta László István véget nem érő szónoklatait arról, hogy „régen az emberek éltek, nem nyafogtak”.
— Márk, menj be a fürdőbe, engedj forró vizet, és melegítsd fel a lábad — mondta Eszter halkan, de a hangja acélosan csengett. — Belülről zárd magadra az ajtót.
A fiú szipogva, anyja hatalmas dzsekijébe burkolózva átsurrant a folyosón. Egy pillanattal később kattant a zár.
Eszter lassan kigombolta a pulóvere nyakát. Úgy érezte, a konyha levegője besűrűsödött, mintha kocsonyává vált volna.
— Rendben — szólalt meg végül, és az asztalra támaszkodott, közben egy csipet lisztet lesöpört a padlóra. — Akkor most nagyon figyeljetek rám.