— Tudom, mihez van jogom.
Erzsébet arcán átfutott valami. Alig észrevehetően, de mégis: ez volt az első valódi megrendülés rajta aznap reggel.
— Ügyvéd — ismételte lassan. — Szóval erre már jó ideje készülsz.
— Elég régóta — mondta Anna csendesen.
Az anyósa felállt. Most nem mondott semmiféle búcsúformulát, nem játszotta el a sértett méltóságot sem. Egyszerűen kiment, és a kelleténél erősebben húzta be maga után az ajtót.
A válás négy hónapig tartott. Nem ment gyorsan, de közel sem húzódott olyan végtelenül és kínzóan, ahogyan Anna eleinte rettegett tőle. Gábor az első hetekben még próbált egyezkedni: hol azt javasolta, hogy „gondoljanak át mindent újra”, hol hideg, hivatalos hangra váltott, aztán megint késő este telefonált, és azt bizonygatta, Anna csak túldramatizálja az egészet. Erzsébet asszony közös ismerősökön keresztül üzengette, hogy Anna „szétverte a családot”, és „egy szeszély miatt eldobta a fiát”.
Anna nem válaszolt ezekre.
Nem azért, mert ne lett volna mit mondania. Hanem mert már nem volt értelme.
A lakás ügyét végül rendezték. Péter, az ügyvéd precízen dolgozott: Anna tulajdonrésze papíron is egyértelműen szerepelt, és azok az összegek, amelyeket korábban Erzsébet számlájára utaltak, részben beszámításra kerültek a közösen szerzett vagyon felosztásánál. Amikor Erzsébet ezt megtudta, személyesen hívta fel Annát — először a négy hónap alatt. A beszélgetés három percig tartott, és jórészt az anyósa emelt hangú monológjából állt. Anna végighallgatta. Aztán annyit mondott: „Viszontlátásra”, és letette.
Az új lakás kisebb volt. Egyetlen szoba, nyolcadik emelet, nagy ablak, kilátással egy parkra. Anna október elején költözött be. Az ablakpárkányra tett egy fikuszt, amire már régóta vágyott — Gábor valamiért sosem tűrte a szobanövényeket —, majd sokáig állt az üveg előtt, és nézte odalent a sárguló fákat.
Furcsa érzés volt. Kicsit ijesztő is.
És ezzel együtt könnyű. Megmagyarázhatatlanul, szinte illetlenül könnyű.
Egy hét múlva felhívta az édesanyja, az igazi, a saját anyja, Debrecenből.
— Hogy vagy ott, kislányom?
— Jól, anya. Tényleg jól.
— Nem bántad meg?
Anna a fikuszra nézett. Aztán az ablakra. Majd a mögötte elterülő parkra.
— Nem.
Novemberben véletlenül összefutott Gáborral a metró közelében. Új kabát volt rajta, jól nézett ki — talán kissé fáradtabbnak tűnt, de alapvetően jól. Mellette egy nő sétált, akit Anna nem ismert. Beszélgettek, Gábor pedig nevetett. Pontosan ugyanúgy, ahogyan régen vele is nevetett.
Anna azt hitte, ilyenkor majd valami éles szúrást kellene éreznie. Haragot. Féltékenységet. Legalább valami keserűséget.
De semmi ilyesmi nem jött.
Csak kíváncsiságot érzett. Nyugodt, távoli érdeklődést, mintha egy olyan film jelenetét látná, amelyet valaha szeretett, de amelynek már régen lefutott a vége.
Nem szólt utána. Lement a metróba, talált egy helyet az ablak mellett, és elővette a telefonját.
Péter még az előző héten írt neki, valamilyen apró részletet akart tisztázni az iratokkal kapcsolatban, ő pedig elfelejtett válaszolni. Most megtette. Röviden, tárgyszerűen.
Aztán eltette a készüléket, és lehunyta a szemét.
A szerelvény elindult. Az ablak mögött lassan elsiklott a sötét alagút, valahol elöl pedig már derengett a következő állomás fénye.
Anna elmosolyodott. Halkan, csak magának.
Mégiscsak jó érzés, ha az ember tudja, merre tart.
Erzsébet asszony nyaralója végül soha nem lett meg.
Anna erről véletlenül értesült, Gábor egyik volt kolléganőjétől, akivel időnként még váltott néhány üzenetet. Kiderült, hogy az eladó az utolsó pillanatban megemelte az árat, Gábor nem volt hajlandó ráfizetni, és az egész üzlet kútba esett. A szóbeszéd szerint Erzsébet megharagudott a fiára — először Gábor felnőtt életében.
Anna elolvasta az üzenetet, letette a telefont az asztalra, és valamiért eszébe jutott az a bizonyos iratmappa. Még mindig megvolt, egy dobozban, a holmijai között. Nem dobta ki. Talán csak nem jutott el odáig. Vagy talán nem is akarta. Mert valójában az volt az első pillanat, amikor nem csupán tűrt tovább, hanem gondolkodni kezdett. Lépni. Cselekedni. Önmagaként létezni.
Az a mappa megérdemelte, hogy megmaradjon.
Decemberben Anna beiratkozott egy tanfolyamra. Régi vágy volt, amelyről Gábor mellett valahogy sosem került szó. Lakberendezés. Hetente három este, kis csoport, egy tanárnővel, akinek harsány nevetése volt, és mindenkit következetesen a vezetéknevén szólított.
Az első órán megkérdezték Annától, miért éppen most vágott bele.
Egy pillanatig gondolkodott, aztán őszintén felelt:
— Mert korábban nem az én időm volt. Most viszont az.
Senki sem értette igazán, mennyi minden van ebben a mondatban. De nem is kellett érteniük.
A fikusz az ablakpárkányon szépen megerősödött, idővel át kellett tennie a padlóra, a radiátor mellé. Anna vett még két cserepes növényt, és feltette őket a polcra. A lakás lassan olyanná vált, mint ő maga. Nem valaki mást tükrözött, nem idegen ízlések közötti engedmény volt, hanem az övé.
Egyszerű boldogság volt ez. Nagyon is kézzelfogható.
Nem hangos. Nem kirakatba való.
Csak az övé.