— Anna, én nem szeszélyből kérek. A családhoz tartozom, és az a nyaraló mindannyiunké lenne. Nyáron friss levegő, aztán majd ha jönnek a gyerekek…
— Ha lesznek gyerekek, akkor majd beszélünk a pluszkiadásokról. Egyelőre nincsenek.
— Te aztán igazán… gyakorlatias vagy — mondta Erzsébet.
A „gyakorlatias” úgy hangzott a szájából, mintha azt mondta volna: szívtelen.
— Gábor, amikor egyedül neveltem, soha nem számolgatta velem a filléreket.
— Én sem filléreket számolgatok. Hanem hárommillió-kétszázezer forintot.
Erzsébet felállt. Megigazította magán a kabátját; le sem vette, mintha eleve csak rövid látogatásra készült volna.
— Majd beszélek Gáborral — jelentette ki az ajtónál.
Ebben az egy mondatban benne volt minden: te itt nem döntesz. A végső szó az én fiamé.
Aznap este Gábor hazajött, és egyetlen szót sem szólt. Csendben megvacsorázott, nézegetett valamit a telefonján, aztán a szokásosnál korábban lefeküdt. Anna pontosan ismerte ezt az állapotot. Az anyja felhívta, előadta a maga változatát, ő pedig most „megbántódott”. Nem kiabált, nem követelt magyarázatot, csak ott volt mellette a lakásban a hideg, szinte tapintható sértettségével.
Éjjel Anna sokáig nyitott szemmel feküdt. A plafont bámulta, hallgatta a férje egyenletes lélegzését, és arra gondolt, hogy a dokumentumokkal teli mappa még mindig az íróasztal fiókjában hever. Ő pedig eddig csupán az első lépést tette meg: megmutatta. Ettől azonban semmi sem változott.
Vagy legalábbis majdnem semmi.
Mert egyvalamit már biztosan tudott: ha bármi másképp lesz, azt neki kell elindítania. És néhány lépést már meg is tett, csendben, bejelentések nélkül. Az előző héten például időpontot kért egy ügyvédhez.
Csak azért, hogy tisztán lássa, milyen lehetőségei vannak.
Az ügyvéd egy üzleti központ harmadik emeletén fogadta. Kisebb iroda volt, üvegfalakkal, a sarokban kávégéppel, a polcokon aktakupacokkal. Péternek hívták, negyvenöt év körüli férfi volt, fáradt, mégis figyelmes tekintettel; olyanéval, aki a pályája során már túl sok családi történetet hallgatott végig.
Anna letette elé a mappát. A férfi némán lapozgatott, időnként ceruzával jegyzetelt valamit.
— Tehát az anyósa tulajdonrésze a lakásban húsz százalék — szólalt meg végül. — Ez nem elhanyagolható, de nem is végzetes. Az ön és a férje része együtt a fennmaradó nyolcvan százalék. Vagyonmegosztásnál a bíróság ebből fog kiindulni.
— És az átutalások? — kérdezte Anna. — Három éven át, minden hónapban. Ezt lehet a közös pénz elköltésének tekinteni?
Péter enyhe elismeréssel nézett rá.
— Meg lehet próbálni. Ha közös számláról mentek az utalások, az mindenképpen érv. Alaposan felkészült.
Anna bólintott. Ő maga sem hitte volna, hogy ennyire összeszedett tud lenni. Valami átkattant benne, halkan, jelenet nélkül, abban a pillanatban, amikor Erzsébet az ajtóból azt mondta: majd beszélek Gáborral. Mintha Anna nem is létezne ebben az otthonban. Mintha csak egy berendezési tárgy volna, mondjuk az új hűtő, amit az ő megkérdezése nélkül vettek.
Gáborral végül ő kezdte el a beszélgetést. Péntek este volt, a férje jókedvűen ért haza, a szokásosnál korábban, és valamit fütyörészett a konyhában.
— Gábor, beszélnünk kell.
A férfi megfordult. Valószínűleg meghallott valamit a hangjában, mert azonnal abbahagyta a fütyörészést.
— Válni akarok.
Néhány másodpercig csak nézte őt. Aztán lassan letette a bögréjét az asztalra.
— A nyaraló miatt? — kérdezte. — Ezt most komolyan mondod?
— Nem a nyaraló miatt.
— Akkor mi miatt? — A hangjába beköltözött az a jól ismert ingerültség. — Azért, mert segítek anyámnak? Vagy a lakásrésze miatt? Anna, felnőtt ember vagy…
— Pontosan — mondta Anna nyugodtan. — Felnőtt. Ezért beszélek egyenesen.
Gábor hosszú ideig hallgatott. Végül kimondta azt, amire Anna lényegében számított:
— Felhívom anyát.
Erzsébet másnap reggel megjelent. Ezúttal nem szólt előre; egyszerűen becsengetett kilenckor, amikor Anna még a kávéját itta.
Az anyósa most más volt. Nem az a lágyan mosolygó asszony, aki nyaralófotókat mutogat, hanem feszes, kemény és összeszedett. Leült vele szemben, kezét az ölébe tette.
— Felfogod, mibe kezdtél?
— Felfogom — felelte Anna.
— Gábor jó férj. Eltart, nem iszik, nem jár más nők után. Tudod te, hány nő álmodna ilyen emberről?
— Erzsébet asszony — Anna letette a bögréjét. — Erről nem fogok vitatkozni.
Az idősebb nő összeszűkítette a szemét.
— A lakás — mondta halkan — fele részben a miénk. Ezt érted? Vagy kifizeted a részünket, vagy elköltözöl.
— Beszéltem egy ügyvéddel.