A bögre mellé pedig letette a dossziét is.
— Ez meg mi? — Gábor csak oldalról pillantott rá, különösebb érdeklődés nélkül.
— Nézd át.
A férfi úgy nyúlt a mappáért, ahogy az ember egy bevásárlóközpontban elvett szórólapot vesz kézbe: kedvetlenül, félvállról. Felnyitotta. Végigfutotta az első oldalt. Aztán lapozott. Olvasott tovább.
A tévéből közben valami híradó zúgott halkan, odakint a város esti moraja szűrődött be az ablakon. Gábor pedig csak ült, és nem szólt semmit. Sokáig. Meglepően sokáig ahhoz képest, hogy rendszerint minden helyzetre azonnal volt válasza.
Anna nem sürgette.
Csak várt.
Végül Gábor becsukta a mappát, és letette az asztalra. Belekortyolt a teába, lassan, mintha ezzel is időt akarna nyerni.
— És ezzel most mit akarsz mondani? — kérdezte végre.
Anna nem magán a kérdésen lepődött meg, hanem a hangján. Nyugodt volt. Szinte unott. Mintha nem három éven át eltitkolt pénzügyi iratokat tett volna elé, hanem egy internetről kinyomtatott süteményreceptet.
— Azt, hogy vannak kérdéseim.
— Miféle kérdéseid, Anna? — Gábor felvette a távirányítót, és halkabbra vette a tévét. Nem kapcsolta ki, csak lehalkította. Hogy maradjon valami, amire nézhet, ha a beszélgetés kellemetlenné válik. — Anya segített nekünk a lakásnál. Teljesen természetes, hogy van benne része.
— Nekem erről soha nem beszéltél.
— Azt hittem, ez magától értetődő.
Anna hosszan nézte. Gábor nem pirult el, nem kapta félre a tekintetét. Egyenesen ült, olyan ember arckifejezésével, aki biztos benne, hogy mindent helyesen tett. És éppen ez volt a legfurcsább. Nem dühöt látott rajta, nem zavart, hanem nyugodt meggyőződést.
— És a havi utalások is maguktól értetődők?
A csend egy leheletnyivel hosszabbra nyúlt a kelleténél.
— Az az én pénzem. Segítek anyámnak. Mi ebben a bűn?
— Semmi bűn nincs benne — felelte Anna. — Csak szeretném tudni, pontosan mennyi megy el a közös pénzünkből, és mire.
Gábor felállt. A bögrét halk koppanással tette vissza az asztalra.
— Tudod — mondta —, anyának igaza volt. Mostanában valahogy nagyon… tüskés lettél.
Azzal bement a hálószobába. A beszélgetést lezártnak tekintette. Legalábbis a maga részéről.
Erzsébet szombat reggel telefonált. Anna épp a fürdőszobában volt, így Gábor vette fel. A hívás nagyjából húsz percig tartott. Anna a falon át csak a férje hangját hallotta, a szavakat nem tudta kivenni, de a tónus mindent elárult: a fiú figyelmesen hallgatta az anyját. Helyeselt. Időnként még nevetett is.
Reggelinél Gábor előhozta:
— Anya talált egy nyaralót. Azt mondja, nagyon jó vétel. Negyven percre van a várostól, nagy telekkel.
Anna vajat kent a kenyerére.
— Mit jelent az, hogy jó vétel?
— Tizennégy millió forint. De van hozzá föld, a ház már áll, kút is van…
— Gábor.
— Mi az?
— Mire akarsz ezzel kilyukadni?
A férfi kelletlenül letette a telefonját, mintha valami fontos dologtól kellett volna elszakadnia.
— Anya segítséget kér. Csak részben. Nem az egész összeget, neki is van félretett pénze, nagyjából hárommillió-kétszázezer forint hiányzik neki. Mi esetleg…
— Nem.
Gábor pislogott egyet. Láthatóan nem számított ilyen gyors válaszra.
— Meg sem hallgattál végig.
— Dehogynem. Hárommillió-kétszázezer forint a teljes vésztartalékunk. Az utolsó forintig. Három évig raktuk félre.
— Anya visszaadja. Apránként.
Anna figyelmesen nézett rá. Nem haraggal, inkább úgy, mintha tanulmányozná. Régebben úgy tudott olvasni Gábor arcából, mint egy nyitott könyvből. Most azonban csak azt látta rajta, amit a férfi meg akart mutatni: magabiztosságot és egy halvány szemrehányást. Fösvény vagy. Ez az anyám. Hogy nem szégyelled magad?
— Gábor, az anyád három év alatt egyetlen forintot sem adott vissza azokból az összegekből, amelyeket havonta küldesz neki. Ez már több mint hatmillió forint.
Csend lett.
— Az más.
— Miben más?
Gábor felállt, és kivitte a tányérját a mosogatóhoz. A beszélgetés megint véget ért.
Erzsébet két nappal később személyesen jelent meg. Kedden, amikor Gábor dolgozott. Anna ajtót nyitott, és azonnal megértette: ez a látogatás nem véletlen.
Az anyósa bement a nappaliba, körbenézett azzal a megszokott, tulajdonosi pillantással, majd leült a fotelbe. Elővette a telefonját, és képeket mutatott.
— Nézd csak. A ház nem nagy, de masszív. A telek ezerötszáz négyzetméter. Lehetne veteményes, de akár csak pihenni is. Nyáron kijárhatnátok Gáborral…
— Erzsébet — szakította félbe Anna halkan —, beszéljünk őszintén.
Az asszony eltette a telefont. Úgy nézett a menyére, mint akit éppen a legfontosabb mondat közepén vágtak félbe.
— Hallgatlak.
— Azért jött, hogy pénzt kérjen a nyaralóra. Gábor már elmondta. Értem, hogy tetszik önnek ez a lehetőség, de mi nem tudunk adni hárommillió-kétszázezer forintot. Ez az összes tartalékunk váratlan kiadásokra.
Erzsébet egy pillanatig hallgatott. Aztán elmosolyodott azzal a vékony, kissé sajnálkozó mosollyal, amely Annának már ismerős volt: mindig ezzel kezdődött a támadás.