– Neked teljesen elment az eszed?! – vágta oda Gábor olyan hangon, mintha nem a feleségével beszélne, hanem egy makacskodó, elromlott nyomtatóval. – Megvetted anélkül, hogy megkérdeztél volna! Engedély nélkül!
Anna a nappali ablakánál állt, és nyugodtan nézett rá. Talán túlságosan is nyugodtan; valószínűleg éppen ez bőszítette fel a férfit még jobban.
– Tönkrement a hűtő. Vettem egy másikat. Ezen mit kellene megvitatni?
– Hogy mit?! – Gábor felpattant a kanapéról, és Anna rögtön tudta: ebből hosszú jelenet lesz. – Neked anyámtól kellett volna engedélyt kérned! Az ő pénze van ebben a lakásban, felfogod? Az övé!
Anna bólintott. Nem azért, mert egyetértett vele, hanem mert pontosan tudta: ilyenkor vitába szállni vele értelmetlen. Gábor ezekben a pillanatokban olyan volt, mint egy felhúzott szerkezet, amelyet csak egy dolog állíthat meg: az üresség. A csend. Az, ha nem kapja meg azt a reakciót, amelyre annyira számít.
A férfi még toporgott egy ideig, várta a kirobbanó veszekedést, de mivel az elmaradt, végül kivonult a konyhába. Hamarosan hallatszott, ahogy kinyílik a hűtő ajtaja. Az új hűtőé, mellesleg. Éppen azé, amely miatt az egész felhajtás támadt.
Erzsébet, az anyósa, másnap jelent meg. Meghívás nélkül, ahogy mindig. Pontosan délelőtt tizenegykor csengetett, amikor Anna épp elmosta a reggeli után maradt edényeket.
– Na, mutasd azt a nagy szerzeményedet – közölte már a küszöbről, a kabátját sem véve le.
Egyenesen a konyhába ment, kitárta a hűtő ajtaját, és olyan arccal vizsgálgatta, mintha egy gyanús tanút hallgatna ki.
– Minek ekkora? – kérdezte végül. – Ketten vagytok. Mit akartok ti ebbe pakolni?
– Gyerekeket tervezünk – felelte Anna higgadtan.
Erzsébet hosszasan ránézett. Anna jól ismerte ezt a pillantást. Azt jelentette: te itt idegen vagy, és az is maradsz. Hangosan azonban az anyósa semmi ilyesmit nem mondott. Csak elmosolyodott, vékonyan, alig észrevehetően, aztán átsétált a nappaliba.
– Gáborom, kincsem – szólította, pedig Gábor nem volt otthon. Egyszerűen megszokta, hogy akkor is őt hívja, ha csak a falak hallják.
Anna feltette a vízforralót. Nézte, ahogy a víz lassan gyöngyözni kezd, közben a saját gondolatai között járt.
Három éve házasodtak össze. Akkor Anna még úgy vélte: rendben, az anyósa nehéz természet, de Gábor figyelmes, dolgos, megbízható férfi. Később derült ki, hogy a megbízhatósága nem Annának szól. Hanem az anyjának. Erzsébet volt a családi világ közepe, körülötte forgott minden: döntések, pénzügyek, nyaralási tervek, autóválasztás, még a hálószoba tapétájának színe is.
Anna eleinte próbált beilleszkedni ebbe a rendszerbe. Kikérte a véleményét. Tanácsot kért tőle. Egyszer még függönyt is együtt mentek választani: három órán át járták az üzleteket, végül Erzsébet azt vette meg, ami neki tetszett, nem a menyének. Anna feltette. Hallgatott. Mosolygott.
Csakhogy a hallgatás egyre nehezebbé vált.
A hűtő ügye önmagában apróság lett volna. Az igazi történet korábban kezdődött, nagyjából két hónappal azelőtt, amikor Anna véletlenül papírokat talált az íróasztal fiókjában. Gábor ott felejtette őket, vagy egyszerűen eszébe sem jutott, hogy a felesége belenézhet. Anna pedig belenézett. Csak a tűzőgépet kereste.
Banki iratok voltak. Számlakivonatok. Nem a közös, családi számlájukról, hanem Gábor saját számlájáról. Anna tényleg nem akarta elolvasni őket. Őszintén nem. De a számok szinte maguktól ugrottak a szeme elé.
Minden hónapban ugyanaz az összeg. Átutalások Erzsébet számlájára. Pontosan, rendszeresen, mintha fizetés lenne. És az összeg… jelentős volt. Nagyon is jelentős. Több annál, mint amennyit ők együtt élelmiszerre, rezsire és ruhákra költöttek.
Anna akkor óvatosan visszarendezte a papírokat. A tűzőgépet is a helyére tette. Kiment a szobából, aztán sokáig ült a konyhában, és az ablakon át nézte az utcát.
Arra gondolt, talán tartozásról van szó. Lehet, hogy Gábor visszafizet valamit az anyjának: a lakásra adott pénzt, a tanulmányait, régi hiteleket.
Aztán számolni kezdett. És minél tovább számolt, annál kevésbé állt össze a kép.
Két hónapon át csendben gyűjtötte az információkat. Nem nevezte volna kémkedésnek. Inkább alapos rendrakásnak. Amikor az ember igazán nekilát rendet tenni, olyan dolgok kerülnek elő, amelyekről addig sejtelme sem volt.
Megtalálta a szerződést is. Azt, amely a közös lakásukról szólt; arról az otthonról, amelyre Anna három éven át rakosgatta félre a fizetése egy részét. A papírokban azonban szerepelt egy érdekes részlet: Erzsébet tulajdonhányada. Nem volt nagy, húsz százalék. De Annának erről soha senki nem beszélt. Soha.
Kinyomtatta, amit kellett. Kivonatok, szerződés, számítások. Mindent szépen sorba rendezett, oldalanként, és összetűzte.
Aznap este, miután az anyósa távozott, Gábor jókedvűen ért haza. Az anyja nyilván már felhívta, és mondott neki valami megnyugtatót. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, és teát kért.
Anna behozta neki a teát.