Ugyanaz a megrepedt bögre volt az. Az utastérben olcsó téli ablakmosó édeskés, fullasztó szaga terjengett; olyan volt, mint a túl cukros rágógumi, amitől öt perc után lüktetni kezd az ember halántéka. Az ölemben egy műanyag doboz pihent, benne kihűlt rizses hús valamelyik diszkontból. A rizsszemek összetapadtak, a zsír fehéres darabokban dermedt meg rajta. Undorító volt. De harmincezer forintból az ember nem válogat nagyvilági menüt.
A telefonom 11:24-kor rezdült meg. A kijelzőn ez állt: „Andrea”. Nem vettem fel. Csak figyeltem, ahogy a készülék ide-oda csúszkál a műszerfalon.
Két perc múlva újra hívott. Aztán megint. Majd sorra érkeztek az üzenetek WhatsAppon.
„Nóra, mit adtál ide?! A pendrive üres! Vivien nem tud belépni az OTP-be!”
„Vedd már fel, te szemét!”
„Egy óra múlva ugrik a fémanyag számlájára adott kedvezmény! Kétmillió forint bukó lesz belőle!”
Lassan rágtam azt a ragacsos, hideg rizst. Kétmillió. Pont annyi, amennyi a tavalyi éves prémiumom lett volna, ha Andrea nem „felejti el” kifizetni. A karma néha nem látványos. Nem villámlik, nem csattan. Csak megjelenik egy belépési hiba képében.
12:15-kor végül mégis fogadtam a hívást.
— Igen, Andrea? — kérdeztem álmos, nyújtott hangon.
— Te! — szinte visított. Magam előtt láttam, ahogy az arca éppen túlérett paradicsomként vörösödik. — Mit műveltél?! A bank azt mondja, a hozzáférést a telefon tulajdonosa tiltotta le! A te számodról! Azonnal oldd fel!
— Jaj — még egy kis rémületet is belejátszottam a hangomba. — Sajnos nem tudom. Hiszen már nem dolgozom ott. A belépés céges jogosultsághoz kapcsolódott, én pedig mostantól magánszemély vagyok. A biztonsági rendszer megtette, amit kellett. Ön mondta, hogy vegyem le róla a kezem. Levettem. Ennyi.
A vonal túlsó végén valami nagyot csattant. Valószínűleg a „Princess” feliratú bögre végezte a falon.
— Nóra, most jól figyelj rám — váltott hirtelen suttogós, jeges hangra. — Ha azonnal nem jössz vissza, és nem nyomkodod meg, amit kell, feljelentelek. Szabotázsért. Digitális kulcsok eltulajdonításáért.
— Tegye meg — mondtam, miközben papírszalvétával letöröltem a számat. — Csak hogy tisztázzuk: a token, amit ott hagytam, az önöké. A régi. A saját telefonom viszont az én tulajdonom. Nem vagyok köteles harmadik félként működő cégek rendelkezésére bocsátani. Az pedig, hogy az adóügyeket és az azonnali fizetési rendszert spórolásból az én számomra kötötték rá, vezetői döntés volt. Rossz döntés. Vivien úgyis olyan modern agy, majd megoldja.
Letettem.
Az igazán szórakoztató rész azonban fél óra múlva kezdődött. Gergő hívott, a bátyám, aki régebben Andrea sofőrje volt.
— Nóra, te nem vagy normális — fuldoklott a nevetéstől. — Itt állok a kormányablaknál, papírokat adok be az új melómhoz, erre kit látok? Andrea vágtat be. Kocsi nélkül, taxival esett ide. Szétcsúszva, a kabátja egyetlen gombbal összefogva. Próbált az ablakhoz menni soron kívül, ordította, hogy összeomlik a vállalkozása. A biztonsági ember kivezette. Mondták neki, hogy Ügyfélkapun keresztül lehet időpontot foglalni, legkorábban három nap múlva.
A kegyelemdöfést végül a NAV adta meg.
Ott dolgozott egy régi barátnőm, Eszter. Gimiben még egy padban ültünk.
— Nóra — suttogta a telefonba —, te most kinyírtad a Fém-Száll Kft.-t? A felületükön megjelent az értesítés, hogy az adatok hitelessége kérdéses. A te Viviened, úgy tűnik, miközben az „admin123”-mal próbálkozott, háromszor visszavont valami bevallást, aztán még rányomott egy másik jóváhagyásra is. Most a számlájukat a pénzmosás elleni ellenőrzési szabályok miatt zárolták. Amíg az ügyvezető személyesen be nem megy egy halom irattal, és be nem bizonyítja, hogy nem fantomcég meg nem terrorfinanszírozó társaság, egy fillért sem mozdíthatnak.
Indulnom kellett. Egy óra múlva állásinterjúm volt egy rendes cégnél. Andrea előtt pedig hosszú napok álltak: elmagyarázni a banknak, hogyan fordulhatott elő, hogy az egyetlen ember, aki ismerte a jelszavakat, havi harmincezer forintos fizetéssel távozott.
Egy hét múlva hallottam, hogy a Fém-Száll Kft. nagyjából egymillió-kétszázezer forint késedelmi pótlékot szedett össze. A beszállító szerződést bontott velük, mert nem érkezett meg a fizetés. Vivienről azt mesélték, megőszült — persze nem igaziból, csak valami borzalmas festéket kent a hajára, miközben pánikban próbált üzletasszonyt játszani.
Andrea pedig azóta állítólag maga veszi fel a telefonokat.
Már amikor a telefon éppen nincs letiltva.