Mintha három éven át egy kővel telerakott zsákot cipeltem volna a hátamon, és az most egyszerűen szétszakadt volna.
Üljön csak Vivien az én székembe. Szívja csak be ő a megégett műanyag szagát. Nem kell hozzá sok idő, és nagyon, de nagyon melege lesz. Ventilátor nélkül is.
Hazafelé indultam. Útközben bementem a boltba, vettem egy csomag tésztát meg valami olcsó teát. Harmincezer párszáz forintból nem lehet nagy lakomákat rendezni. De nem baj. Ez csak átmeneti állapot.
Este elővettem a laptopot. A tokenként használt pendrive apró kék fénnyel villant.
18:45-kor beléptem a cég ügyfélkapus felületére a NAV rendszerében.
Ott várt a reggel beadott árukiszállítási bejelentésem.
Rákattintottam a visszavonásra.
Ettől kezdve hivatalosan nem volt áru. Nem volt ügylet. Az adóterhet viszont már rögzítették.
Andrea, maga mindig szerette hangoztatni, hogy én milyen „végrehajtó típus” vagyok, igaz? Nos, most tényleg mindent végrehajtottam. Az utolsó pontig.
Kedd reggel. Megálltam az iroda küszöbén, és azonnal megcsapta az orromat a hipó éles, maró szaga. Ilona néni, a takarítónő láthatóan túlzásba esett, miközben megpróbálta fertőtleníteni az „én” sarkomat. Az asztalomon, pontosan azon a helyen, ahol három éven át a kaktuszom állt, most egy hatalmas, „Princess” feliratú bögre terpeszkedett, mellette pedig ragacsos lattétócsa csillogott. Koszos volt. És nevetségesen ízléstelen.
Vivien a székbe préselődve ült, mintha el akarna tűnni a karfák között. Az arca vörös foltokban égett. Az egyik műszempillája a szeme sarkánál elengedett, és úgy himbálózott, mint egy döglött pók. Szánalmas látványt nyújtott.
— Anya, de miért nem enged be?! — visította, már majdnem sírva. — Beírom ezt a te „admin123”-adat, erre azt írja ki, hogy hozzáférési hiba!
Andrea méltóságteljesen előúszott az irodájából. A kezében egy már felbontott bonbonosdoboz volt. Minden szégyenérzet nélkül rágott, és egy sötét csokoládémorzsa az alsó ajkához tapadt, együtt mozdulva a szavaival.
— Nahát, mégis előkerültél — mért végig Andrea tetőtől talpig. A tekintete megakadt a kitaposott cipőmön, amelyen még ott száradt a márciusi sár. — Elhoztad a kulcsokat, te szerencsétlenség? Tedd csak oda, arra a mocskos részre. Akár a tócsába is dobhatod, úgyis mindent lecserélünk itt.
Odamentem. Csendesen. Lesütött szemmel, leeresztett vállal. A kezem kicsit remegett — nem volt nehéz eljátszani, az éhgyomorra ivott kávé és a kinti hideg mindig ezt műveli velem.
— Letettem, Andrea. Itt van… és a tokenje is.
Az asztal szélére helyeztem egy régi pendrive-ot. Egy használhatatlan, üres vacak volt, amelyet előző nap találtam a kacatok között. Az igazi, adatbázishoz kötött token közben kellemesen melegítette a kabátzsebemet.
— Na, látod, így kell ezt — lépett közelebb a főnöknő. Az ujjával felém bökött, mintha nem ember lettem volna, hanem selejtes alkatrész. — Nézd meg jól, Vivien. Így néz ki az, aki képtelen fejlődni. Nóra, ne sértődj meg, én csak jót akarok neked. Te ballaszt vagy. A cég egy rossz beidegződése. Olyan, mint ez a felpöndörödött linóleum, amit holnap felszedetünk.
Rácsapott a vállamra. Súlyosan, birtokló mozdulattal. A parfümje émelyítően keveredett valami állott szaggal.
— Menj békével. Találsz majd magadnak valami nyugis kis irodát, ahol nem kell gondolkodni, csak papírokat ide-oda pakolni. Neked ez a fejtörés mindig nehezen ment, nem igaz? A te plafonod az irattár. Mi meg itt Viviennel egy óra alatt többet elintézünk, mint te egy hónap alatt. Neki legalább korszerűen jár az agya.
— Természetesen, Andrea — szipogtam, és magamhoz szorítottam az üres táskámat. — Elnézést. Én… akkor megyek.
— Menj csak. Vivien, hívd fel a bankot, mondd meg nekik, hogy mostantól mi vagyunk az illetékesek. Elég volt a bénázásból.
Kiléptem. Az ajtó mögöttem ugyanazzal az idegesítő nyikorgással csukódott be. A folyosón a mennyezeti lámpa hunyorgott, kellemetlenül zümmögve.
Ennyi volt.
Azt hitték, összeroppantam. Hogy csak egy felesleges teher vagyok, amelyet egyszerűen kihajítottak az út szélére. Csakhogy az óra már ketyegett. Kevesebb mint két óra volt hátra addig, hogy a NAV felhívja őket a számlaműveletek felfüggesztése miatt, az általam az imént megerősített „valótlan adatokra” hivatkozva.
Az autóban ültem. A hátsó ülésen egy üres cipősdoboz hevert, és valami halkan meg-megkoccant benne.