„Dél előtt kerüljenek vissza. Vivien azt állítja, szándékosan dugtad el őket. Ne játszd az eszed, Nóra. Csak rosszabb lesz.”
Nem írtam vissza. Néztem, ahogy a kijelző fénye lassan elhalványul, aztán elsötétül. Rosszabb? Ugyan hová lehetett volna még fokozni? Felmondás „közös megegyezéssel”, miközben a kártyámon nagyjából harmincegyezer forint árválkodott, előttem pedig ott tornyosult a rezsi. Hatvanezer egy kétszobás lakásért egy régi házban, mert ebben a hónapban a fűtést valamiért teljes erővel számolták.
Lassan kifújtam a levegőt. A szélvédőn párás folt terült szét a lélegzetemtől. Az ujjammal egy apró pontot rajzoltam bele.
Andrea tényleg úgy tekintett rám, mintha semmi lennék. Mintha majd könyörögnék, a lába elé vetném magam, csak hogy megtarthassam azt a nyomorult fizetést. Nála ez volt a megszokott rend: szemtől szemben kedvesen mosolygott, „kislányomnak” szólított, aztán ha akadt valaki, aki neki jobban megfelelt, gondolkodás nélkül letörölte beléd a cipőjét. Be kellett ültetni a lányát. Vivient. Aki az Excelt a Wordtől sem tudta megkülönböztetni, de a szája legalább szépen fel volt töltve.
Én pedig három évig hallgattam. Tűrtem, ahogy minden megbeszélésen kicsinyít. „Nóra nagyon szorgalmas, csak hát nem egy nagy tehetség.” „Nórának nem ártana kicsit fejlődnie, mert néha úgy dolgozik, mintha megállt volna az idő.” Közben az összes jelentés, a bonyolult táblázatok, a pénzügyi lyukak betömése, a számlák közötti zsonglőrködés mind rajtam múlt.
Benyúltam a táskámba. Az ujjaim valami hideg műanyagba ütköztek. A token pendrive. A cég elektronikus aláírása. Pont az, amit Andrea elfelejtett visszakérni, amikor kidobott az irodából. Eszébe sem jutott. Neki csak egy kis vacak eszköz volt. Azt hitte, minden jelszó ott lapul a noteszében.
Csakhogy a notesz papír. A Fémellátó adatbázisa, és ami még fontosabb: a cég adózói felületéhez tartozó hozzáférés az én telefonszámomhoz volt kötve.
Ráadtam a gyújtást. A motor kelletlen morgással életre kelt, lassan kezdett melegedni.
„Úgysem mész te sehová” — mondta nekem fél évvel korábban, amikor óvatosan megemlítettem a prémiumot.
Ebben tévedtél, Andrea. Méghozzá nagyon nagyot.
Megnyitottam a banki alkalmazást. A saját számlámon alig volt valami. Viszont a céges számla adminisztrációjához hozzáfértem. Nem tulajdonosként, persze. „Technikai adminisztrátorként.” A törvény szerint pénzt nem vehettem le róla. Nem is akartam. Az már büntetőügy lett volna, lopás. Nekem arra semmi szükségem nem volt.
De a távoli banki hozzáférést le tudtam tiltani. Egyetlen érintéssel. Indoklás: „hozzáférési kulcsok elvesztése miatt”.
Magam elé képzeltem, ahogy Vivien másnap reggel megpróbálja kiegyenlíteni a fő beszállítónk fémszámláját. Azt a számlát, amelynél éppen aznap járt le a fizetési haladék. A rendszer pedig csak ennyit ír majd ki: „A hozzáférés zárolva. Kérjük, keresse fel személyesen a bankfiókot az eredeti dokumentumokkal.”
Az eredeti iratokat — alapító okiratot, határozatokat, meghatalmazásokat — Andrea a széfben tartotta. A széf kulcsát pedig… nos, azt valóban nem rejtettem el. Ott feküdt az íróasztalom fiókjában. Leghátul, a régi nyomtatványok csomagja alatt. Egyszerűen nem fogja megtalálni. Vivien meg pláne nem. Ő biztosan nem kezd el poros papírok között turkálni.
Rányomtam a telefon kijelzőjén a gombra: „Letiltás”.
A rendszer még egyszer rákérdezett: „Biztosan végrehajtja?”
A papírral felvágott ujjamra néztem.
— Biztosan — suttogtam bele az autó üres, hideg csendjébe.
Egy perc sem telt el, máris érkezett a következő üzenet.
„Nóra, miért nem válaszolsz? Vedd fel a telefont! Azonnal!”
Kikapcsoltam a mobilt. Teljesen.
Másnap a kormányablakban hosszú sor lesz. Ügyfélkapun időpontot legkorábban három nap múlva kapnak. Ahhoz pedig, hogy a banknál helyreállítsák a számlához való hozzáférést, Andreának személyesen kell majd odavonszolnia magát. Gyalog, mert a saját sofőrje — Gergő, az én harmad-unokatestvérem — ma reggel szintén felmondott. Tegnap este hívtam fel. Csak ennyit mondtam neki: „Gergő, itt az idő.”
Nem kérdezte, miért. Pontosan tudta, Andrea hogyan büntette meg minden egyes „nem elég tisztára mosott” gumiszőnyeg miatt.
Sebességbe tettem az autót. A kocsi lassan megindult, maga alá gyűrve a koszos, latyakos havat.
Nem éreztem diadalt. Csak valami halk, csengő üresség maradt bennem. És egy különös, szokatlan szabadságféle.