Zoltán idegesen toporgott, egyik lábáról a másikra állva, a tekintetét kerülve, akár egy rajtakapott kölyök. Nem mert Nóra szemébe nézni, mintha attól félt volna, hogy abból a pillantásból már nincs visszaút.
Nóra azonban nem a férjét látta maga előtt. Egy élősködőt figyelt, aki fél éven át lassan kiszívta belőle az életkedvet, a nyugalmat, mindent, amit valaha közösnek hitt.
– Nóra, beszéljük meg higgadtan… – kezdett nyafogni Zoltán, elővéve azt a jól ismert, sértett hangot. – Elcsábított a pillanat, érted… egy férfinak is kell a gyengédség. Te meg folyton csak aggódtál, intéztél mindent. A lábam… igen, javult. Meg akartalak lepni a születésnapodon.
– A meglepetés sikerült – bólintott Nóra szárazon, majd a köntöse zsebéből előhúzott egy gyűrött papírt.
Egy mozdulattal Zoltán felé hajította. A receptlap lassan lebegett, aztán a nedves padlón landolt.
– Ez meg mi? – kérdezte a férfi, oldalra sandítva.
– A kórlapod, Zoltánkám. Meg az enyém is. Friss, aktív fertőzés. Gondold el: hatvanévesen „nyertem” egy ilyet.
Zoltán arca bíborvörös lett, olyan hirtelen, hogy szinte forróság áradt belőle.
– Ez… ez biztos tévedés… a kórházban koszos eszközök… – hebegte.
– Elég – vágott közbe Nóra fáradtan, mégis határozottan. – Most azonnal fejezd be. Öt perced van felöltözni, és eltűnni a lakásomból.
– Ehhez nincs jogod! – sikoltott fel. – Éjszaka hová menjek? Beteg ember vagyok!
– Egy egészséges nagy darab férfi, aki az előbb még ugrált – felelte Nóra hidegen. – És ez a lakás a szüleimé volt. Te itt csak vendég voltál. Vagy már ezt is elfelejtetted?
– Nem megyek sehová! Hívj rendőrt, perelj be! – próbált fenyegető pózt felvenni.
Nóra elmosolyodott. Nem volt benne vidámság, mégis ez a mosoly jobban megijesztette Zoltánt, mint bármilyen kiabálás.
– Rendőrség? Remek. Akkor elmesélem nekik, hogyan játszottad el a rokkantat az ellátásokért. Ez csalás. És a horgászbanda is megtudhatja, hogyan cipeltetted velem a hajót, miközben te fiatal nőkkel múlattad az időt.
A férfi elsápadt. A barátai előtti jó híre fontosabb volt számára bárminél.
– Te boszorkány vagy – sziszegte, miközben hátrált az ajtó felé. – Szörnyeteg… fél éve szenvedek miattad…
– Az időd ketyeg – jegyezte meg Nóra, és látványosan a falinaptárra pillantott.
Zoltán berontott a hálóba. Nóra hallotta, ahogy kapkodva csapkodja a fiókokat, ruhákat gyömöszöl egy táskába. Négy perc sem telt el, már a folyosón volt: a nadrágja kifordítva, a kabátja nyitva lobogott.
– Ezt még megbánod! – üvöltötte az ajtóból. – Visszakúszol majd, senkinek sem kellesz, vénasszony!
– A kulcsokat – nyújtotta ki Nóra a kezét.
Zoltán dühödten a padlóra vágta a kulcscsomót, káromkodott egyet, majd kiviharzott. Nóra lehajolt, felvette a kulcsokat, kétszer ráfordította a zárat, végül feltette a láncot is. A konyhába visszatérve felkapta a széken hagyott rongyot – Zoltán kedvenc pólóját –, és beledobta a kiömlött konyakba.
Epilógus
Másnap reggel Nóra szerelőt hívott, és masszívabb zárakra cseréltette az összeset. Ezután felhívta a fertőtlenítő szolgálatot, teljes körű takarítást kérve, azzal az indokkal, hogy meg akar szabadulni a lakásban maradt élősködőktől. Nem sírt. A könnyei már előző este elfogytak, helyükön hűvös tisztánlátás maradt.
Az ortopéd ágyat estére elvitték: egy fiatal pár vásárolta meg a beteg nagymamájuknak. Amikor a bútor eltűnt, a háló üresnek tűnt, de ez az üresség nem félelmet hozott, hanem ígéretet. Itt feküdt egykor a keresztje: a harmincöt évnyi házasság és minden illúziója. Most mindez végleg kikerült innen.
Nóra kitárta az ablakot, beengedve az őszi, nedves levelek illatát hozó hideg levegőt. A tükörhöz lépett: fáradt arc nézett vissza rá, sötét karikákkal, de a tekintetből eltűnt a sarokba szorított állat kétségbeesése.
Zoltán sokszor hívta. Előbb fenyegetett, később részegen könyörgött, de Nóra gondolkodás nélkül letiltotta a számát. A válókeresetet már online beadta, mellékelve az orvosi igazolást mint minden kérdést lezáró magyarázatot.
Este kakukkfüves teát főzött magának, erőset, illatosat, olyat, amilyet mindig is szeretett. Elővette azt a díszes porceláncsészét is, amelyet a férje korábban tiltott, nehogy eltörje. A lakás csendes volt, de ez a csönd már nem nyomott, hanem betakarta.
Belekortyolt a forró italba, és a sarok felé nézett, ahol egykor Zoltán gyűlölt fikusza állt. Holnap vesz oda egy pálmát – vagy talán örökbe fogad egy kutyát. Most már volt elég levegő ebben az otthonban. Kettőjüknek biztosan.