Zoltán a mennyezetet bámulta mereven. Az éjjeliszekrényen egy üres bögre árválkodott, pedig Nóra biztos volt benne, hogy indulás előtt nem hagyott ott neki sem inni, sem mást.
– Ne haragudj, Zolikám – szólalt meg, a hangja meglepően higgadt volt, szinte érzelemmentes. – Óriási sor volt a patikában, új vitaminokat szereztem neked.
– Miféle vitaminokat? – csattant fel azonnal. – Nekem nem tabletták kellenek, hanem nyugalom meg rendes, emberi gondoskodás!
Nóra nem válaszolt. Kiment a konyhába, megfőzte a vacsorát, majd megetette. Közben kerülte a férje tekintetét, azt a nyugtalan, ide-oda cikázó pillantást, amit korábban észre sem vett. Most minden mozdulata hamisnak tűnt, túlzóan eljátszottnak, mintha egy rossz színielőadás statisztáját figyelné. Látta, ahogy a „mozdulatlan” lábak izmai megfeszülnek, amikor Zoltán kényelmesebb pózt keresett, sarkával nekifeszülve a matracnak.
– Borzasztóan kimerültem ma – mondta Nóra, miközben elpakolta az edényeket. – Szétrobban a fejem. Beveszem a gyógyszerem, és lefekszem. Ne kelts fel.
– Ideje volt már – morogta a férfi, és a fal felé fordult. – Csukd be rendesen az ajtót, meg kapcsold ki a telefont, ne csipogjon egész éjjel.
Nóra átment a saját szobájába. Szándékosan nagyot csapott az ajtón, majd hangosan leoltotta a villanyt. Megvetette az ágyat, felrázta a párnát, de nem feküdt le. Ehelyett leült a sarokban álló fotelbe, ahonnan nem lehetett belátni az ajtón, és minden érzékét hallássá változtatta.
Az idő vánszorogva telt, sűrűn és nehézkesen, mint a kanálról csöpögő méz. Éjfél elmúlt, aztán egy óra is. Az utcáról beszűrődő zajok fokozatosan elhaltak, a város átadta magát az éjszakának. A lakásban azonban nem volt nyugalom, csak feszült várakozás, amely bármelyik pillanatban robbanhatott.
Fél kettő körül megnyikordult egy deszka a folyosón. Nóra visszafojtotta a lélegzetét, ujjai görcsösen rászorultak a fotel karfájára. Újabb nesz hallatszott, majd határozott léptek közeledtek – nem egy beteg csoszogása, hanem egy egészséges ember magabiztos járása.
Kattanva fordult el a bejárati ajtó zárja, valakit beengedve.
– Hol vagy, te nagymacskám? – csilingelt Petra incselkedő suttogása. – Alszik már a házőrző?
– Kómában van, a nyomorult – válaszolta Zoltán mély, élénk hangon, nyoma sem volt benne szenvedésnek. – Mondtam neki, hogy vegyen be dupla adagot. Gyere csak, cicám, a bárszekrényben van a konyak.
Nóra felállt. Odabent minden egyetlen feszes csomóvá húzódott össze benne. Megvárta, amíg a konyhában összekoccannak a poharak, majd meghallotta a dugó jellegzetes pukkanását. Amikor Petra felszabadult nevetése átszűrődött a falon, Nóra kilépett a szobából.
A konyhában égett a villany, a fény szinte belevágott a szemébe a sötét után. Az ajtó résnyire nyitva volt. Nóra nem finomkodott: egy határozott mozdulattal, lábbal rúgta ki teljesen.
A látvány még így is mellbe vágta, pedig mindenre felkészült. A „bénult” férje a konyha közepén állt, két erős lábon, és enyhén ringatta magát. Az egyik kezében egy felbontott üveg drága konyakot tartott, a másikkal Petra derekát fogta, aki csupán egy rövid köntöst viselt.
Petra sikoltott egyet, majd a hűtőhöz ugrott, karjaival próbálva eltakarni magát. Zoltán megdermedt. Az üveg kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve csapódott a padlóra. A konyak barna tócsában szétfolyt a linóleumon, az alkoholszag azonnal betöltötte a kis helyiséget.
– Nórikám… – préselte ki magából rekedten, arca szürkévé vált.
Ösztönösen a konyhaasztal szélébe kapaszkodott, térdeit behajlította, mintha hirtelen rosszul lett volna.
– A lábaim… megint nem engedelmeskednek… ez valami csoda…
– Csoda? – Nóra belépett, és gondolkodás nélkül belelépett a kiömlött italba. – Akkor állj fel rendesen.
– Te ezt nem érted, ez egy sokkterápia! Petra dolgozta ki az egészet, egy új módszer… – hebegte.
– Azt mondtam, egyenesedj ki! – ordította Nóra olyan erővel, hogy Petra nekipréselődött a hűtő ajtajának.
Zoltán kiegyenesedett. Ott állt a nő előtt kifakult atlétában és elnyűtt alsónadrágban, ereszkedő hassal. Szánalmas, nevetséges és végtelenül undorító volt ebben a leleplezett hazugságban.
Nóra lassan a szeretőre emelte a tekintetét.
– Te pedig, kislányom, felöltözöl, és egy percen belül eltűnsz innen.
– Én… a holmim a hálóban van… – nyöszörögte Petra, remegve.
– Nem érdekel. Ahogy vagy, köntösben kifelé – lépett közelebb Nóra.
Petra egy vékony hangot hallatva felkapta az ablakpárkányon heverő táskáját, és kirohant a folyosóra, majdnem fellökve Nórát. Az ajtó nagy csattanással becsapódott, és Zoltán ott maradt egyedül Nórával, szemtől szemben, a leleplezett „betegségének” romjai között.