A szégyentől hajtva Nóra időpontot kért a nőgyógyászatra, szándékosan olyan órára, amikor a váró a lehető legüresebb. A folyosón üldögélni, kendőbe burkolózva, lesütött szemmel, miközben fiatal lányok nevetgéltek körülötte, számára megalázóbb volt bárminél. A rendelőben mindent áthatott a fertőtlenítő csípős szaga, amelybe olcsó, megégett kávé kesernyés illata keveredett.
Az orvos, egy testes, gyűrött arcú férfi, akinek tekintetében állandó fáradtság ült, szótlanul elvégezte a vizsgálatot, majd közölte, hogy meg kell várni a gyors teszt eredményét. Az a húsz perc hosszabbnak tűnt Nóra számára, mint az elmúlt fél év minden órája, amelyet a férje ágya mellett töltött. Kétségbeesetten próbálta végiggondolni, honnan szedhette össze a bajt: a zsúfolt buszokon, a rendelőben, esetleg valaki más fürdőszobájában?
Amikor visszahívták, az orvos már a kartonját körmölte, fel sem nézve. Csak később emelte fel a fejét a szemüvege fölött, és a pillantása ítélkező, súlyos és kifejezetten kellemetlen volt.
– Foglaljon helyet, kedvesem – tette le a tollat. – A helyzet, hogy is mondjam… eléggé kényes.
– Gyulladás? – kérdezte Nóra remegő hangon. – Talán megfáztam?
A férfi felhorkant, majd elé csúsztatott egy papírt, tele latin szakkifejezésekkel és vastag pluszjelekkel.
– Gyulladás, igen, de nem akármilyen. Aktív stádiumban van, ráadásul több minden társul hozzá.
Nóra megdermedt. Úgy érezte, a levegő besűrűsödik körülötte, mintha kocsonyává vált volna.
– Ez tévedés – suttogta elszürkült ajkakkal. – Ilyesmi nem történhet meg velem.
– A leletek nem szoktak hazudni – vágta rá az orvos közönyösen, fintorogva. – Hol sikerült összeszednie ezt a fertelmet hatvanévesen?
Nóra arca lángba borult, mintha arcul csapták volna.
– Doktor úr, ezt hogy képzeli?! Harmincöt éve férjnél vagyok, tisztességes asszony vagyok!
– Mindenki az, amíg papírral nem bizonyítjuk az ellenkezőjét – felelte, és már írta is a receptet. – A partner kezelése kötelező, különben soha nem szabadul meg tőle.
– Nincsenek partnereim! – csattant fel Nóra, a hangja sikollyá torzult. – A férjem szinte teljesen lebénult, fél éve fel sem kel az ágyból, én etetem, én ápolom! Évente egyszer próbálja teljesíteni a kötelességét… ahogy sikerül.
Az orvos letette a tollat, és most már nem undorral, hanem valami hideg, szakmai gúnnyal nézett rá.
– Lebénult, mondja? – koppintott az asztalra. – Akkor bizonyára a szél fújta magába, vagy a Szentlélek, ha ennyire makulátlan.
Előrehajolt, túl közel, átlépve minden határt.
– Figyeljen rám, Nóra. A biológiát nem lehet kijátszani. Ez nem terjed törölközővel, kilinccsel vagy kézfogással. Csak közvetlen érintkezéssel.
Nóra rázta a fejét, de belül már omladozott minden.
– Ha maga tiszta – zárta le az orvos ridegen –, akkor a maga „mozdulatlan” férje korántsem annyira mozdulatlan. Vagy valaki más jár az ágyába, amíg maga a bilit üríti.
Nóra úgy hagyta el a rendelőt, hogy nem emlékezett rá, miként jutott le a lépcsőn, és hogyan került ki az utcára. A kezében görcsösen szorongatta az összegyűrt receptet, miközben a fejében visszhangzott a mondat: „nem is olyan mozdulatlan”. Egy vizes padra rogyott a kis parkban, és észre sem vette, mennyire átfázott.
Képek villantak fel előtte: Zoltán, amint ingerülten követeli, hogy csukja be szorosabban az ajtót. Zoltán, aki rendre elküldte otthonról, amikor megérkezett „a masszőr”, Petra, mondván, szégyenlős. Petra kipirult arca, erős karjai, és az a különös, édeskés szag, ami mindig ott maradt utána a hálószobában.
Az apró részletek, amelyeket korábban elhessegetett, most torz, mégis kristálytiszta egésszé álltak össze. Odabent, ahol eddig sajnálat és gondoskodás lakott, lassan felemelkedett egy jeges, számító düh. Nóra felállt, leporolta a kabátját, és elszánt léptekkel előbb a patika, majd egy háztartási bolt felé indult.
Csak sötétedés után ért haza, amikor a szomszédos házak ablakai barátságos sárga fényben izzottak. A lakásban gyógyszerszag terjengett, keveredve azzal az émelyítő, olcsó parfümmel, amelyet Petra használt. Ami korábban jelentéktelen volt, most úgy csapta meg Nóra orrát, mint az ammónia.
– Hol a fenében jártál?! – harsant fel Zoltán megszokott ordítása a hálószobából. – Éhes vagyok, a bilit sem ürítette ki senki ebéd óta, meg akarsz ölni?
Nóra belépett a szobába, és megállt az ágy mellett, miközben Zoltán tovább játszotta a szenvedő, tehetetlen beteget.