A kámfor és a régóta beivódott izzadság szaga olyan mélyen átitatta a lakás falait, hogy sem a hosszas szellőztetés, sem a drága légfrissítők nem bírtak vele. Nóra gyűlölte ezt a nehéz, fojtogató bűzt, de még ennél is jobban megvetette azt az erőtlenséget, amelyet nap mint nap érzett vele szemben.
— Nóra! — harsant fel a hálószobából a hang, követelőn, azzal a jellegzetes, éles éllel, amely csak azok sajátja, akik meg vannak győződve róla, hogy parancsolni természetes joguk. — Megsüketültél odakint?
A törölköző kicsúszott a kezéből, puhán a padlóra esett, de Nóra még csak fel sem szisszent.
Mély levegőt vett, próbálta csillapítani a szívdobogását, majd sietve indult a férje szobája felé, közben megigazította a kopott otthoni ruháját.
Zoltán a széles, ortopéd ágyon feküdt, párnákkal körbebástyázva, akár egy pihenő keleti uralkodó. A lábai, amelyeket érdes gyapjútakaró fedett, egyenesen nyúltak el, mozdulatlanul, mintha nem is tartoztak volna hozzá.
— Itt vagyok, Zolikám — szólalt meg halkan Nóra, amikor az ágy fejrészéhez ért. — Mi történt?
— Elcsúszott a párna — torzult el Zoltán arca, mintha elviselhetetlen kínokat élne át. — Kemény így. Tudod jól, rossz a keringésem, nem szabad, hogy a nyakamra nyomódjon.
Nóra szó nélkül lehajolt, megszokott mozdulattal alátámasztotta a férje nehéz fejét, és felrázta a párnát. Zoltán nem segített, teljes testsúlyával az asszony fáradt karjaira nehezedett. Fél évvel korábban, a nyaralóban rogyott össze, és azóta az életük egy véget nem érő, kimerítő körforgássá vált.
A körzeti kórház orvosai akkor csak csóválták a fejüket: bonyolult eset, idegbecsípődés, amely „a felvételeken nem látszik, de a tünetek egyértelműek”.
Nóra, aki addig vezető könyvelőként dolgozott, egyetlen nap alatt felmondott, minden habozás nélkül. Hogyan is gondolhatott volna zárásokra és kimutatásokra, amikor az a férfi, akivel harmincöt évet élt le, hirtelen kiszolgáltatott, tehetetlen emberré vált?
— Vizet — mordult fel Zoltán, csukott szemmel, köszönet nélkül.
Nóra a konyhába sietett, töltött egy pohárral, majd azonnal visszatért, félve attól, hogy nem lesz elég gyors. A férfi csak egy apró kortyot ivott, aztán fintorogva eltolta a kezét.
— Langyos. Mondtam, hogy hideget kérek. Ki akarsz készíteni? Hányni fogok tőle — dőlt vissza színpadiasan a párnák közé. — Mindent megteszel, hogy tönkretegyél. Teher vagyok neked, látom rajtad.
Ez volt a jól ismert lemez, amelyet újra és újra lejátszott, valahányszor Nóra egy pillanatra megpróbált fellélegezni. Azt sugallta, hogy a halálát kívánja, hogy csak útban van, és a legjobb lenne beadni egy otthonba. A bűntudat ragacsos hálóként tekeredett Nóra torka köré, elfojtva minden tiltakozást.
Pedig néha valóban annyira kimerült, hogy legszívesebben kilépett volna az ajtón, és soha többé nem jön vissza. Megmosdatni a férfi súlyos testét, hallgatni a végtelen panaszokat, beszerezni a „megfelelő” túrót a piacról, mert a bolti szerinte mindig savanyú volt.
— Ne beszélj így, Zolikám — simította meg óvatosan a vállát. — A férjem vagy. Jóban-rosszban együtt, emlékszel?
— Elég ebből az érzelgősségből — vágott közbe durván. — Ma jön Petrácska, a masszőr. Készíts tiszta lepedőt, aztán menj el bevásárolni. Ne lábatlankodj itt.
— Ilyen időben? — bizonytalanodott el Nóra, az ablakon túli szürke égboltra pillantva. — Mindjárt leszakad az eső.
— Nóra! — Zoltán kinyitotta a szemét, és tekintetében nyoma sem volt gyengeségnek. — Petra szerint teljes nyugalom kell a kezeléshez. Feszélyez a jelenléted. Szégyellem magam előtted a tehetetlenségem miatt!
Nóra megértette: egy férfinak megalázó lehet, ha a felesége végignézi, ahogy egy idegen nő gyúrja az elsorvadt izmait.
Petra, a fiatal, piros arcú ápolónő a magánklinikáról hetente háromszor jött, és komoly összegekbe került. Zoltán mégis azt állította, hogy a kezelések után legalább bizsergést érez a lábujjaiban, és ez halvány reményt adott mindkettőjüknek.
Nóra magára vette a régi esőkabátját, felkapta az ernyőt, és kilépett a lakásból, idegennek érezve magát a saját otthonában. Hatvanéves volt, de ezekben a percekben úgy érezte, mintha az élete már régen véget ért volna.
Egy héttel később különös, nyugtalanító rosszullét jelentkezett nála. Eleinte a viszketést és az égő érzést idegességnek vagy az új mosópor számlájára írta, amellyel Zoltán ágyneműit mosta. A tünetek azonban erősödtek, kellemetlen fájdalom társult hozzájuk, és Nóra érezte, hogy ezt már nem lehet tovább félresöpörni, mert belülről, lassan, emésztő módon kezdett felperzselni valami, aminek a jelentőségét még nem merte kimondani.