Minden egészen apró dolgokkal indult. Olyan jelentéktelennek tűnő helyzetekkel, amelyek szinte észrevétlenül simultak bele a mindennapokba, mintha ez lenne a családi rend természetes része.
– Nóra, drágám, megtennéd, hogy segítesz egy kicsit? – Erika mindig a lehető legrosszabb pillanatban hívott fel. Mintha külön érzéke lett volna ahhoz, mikor huppanok le végre a kanapéra egy hosszú munkanap után. – Megjött a közüzemi számla, és a nyugdíjam már nem húzza ki hónap végéig. Tudod, mennyire elszálltak mostanában az árak…
Átutaltam neki háromezer forintot. Nem sokkal később újabb kérés jött: ötezer gyógyszerekre. Aztán tízezer, mert elromlott a hűtőszekrény. Marcell, a férjem, mindezt egy vállrándítással intézte el.
– Anyu kért egy kis segítséget, mi ebben a gond? – mondta. – Egyedül él, Nóra.
Egyedül. Ez volt az a szó, amit Erika pajzsként emelt maga elé. Magányos nyugdíjas, özvegy, az egyetlen fia édesanyja. Ilyen helyzetben hogyan is mondhatna nemet az ember?
Nem is mondtam. Nagyvállalatnál dolgoztam vezető pénzügyi elemzőként, a fizetésem stabil volt, a bónuszok kiszámíthatók. Marcell-lel kényelmes életet éltünk: új építésű, háromszobás lakás, két autó, külföldi utazások. Eleinte egyáltalán nem sajnáltam a pénzt az anyósomtól. Akkor még.
Csakhogy az apróságok hajlamosak összeadódni. Mint a hópelyhek, amelyek végül lavinává állnak össze.
Fél év elteltével Erika már hetente kétszer telefonált. Hol új cipő kellett, mert „nem járhatok úgy, mint egy koldus, Nórácska, mit szólnának a szomszédok”. Máskor színházjegyre volt szüksége, hiszen „egész életemben művelt ember voltam, nem süllyedhetek le teljesen”. Előfordult, hogy egy barátnő születésnapjára kért pénzt ajándékra: „Nem állíthatok oda üres kézzel, te is érted…”
Értettem. Mindig értettem. És utaltam.
Egy év elteltével gyakorlatilag én finanszíroztam Erika életét. Véletlenül derült ki számomra, hogy a nyugdíja egyáltalán nem volt alacsony – nagyjából egy átlagos bolti pénztáros fizetésének felelt meg. Csakhogy azt teljes egészében hóbortokra költötte, míg az alapvető kiadásait én álltam. Rezsi, élelmiszer, ruhák, gyógyszerek, taxi, kozmetika – a lista egyre csak bővült.
– Nem gondolod, hogy ez már túlzás? – kérdeztem meg egy este Marcellt. – Az édesanyád többet kap nyugdíjként, mint sok dolgozó ember fizetésként. Miért nekünk kell eltartanunk?
Úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy hagyjuk az anyját az utcán.
– Nóra, ő az anyám. Az egyetlen. Tényleg sajnálod tőle?
– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy kihasznál minket.
– Kihasznál? – emelte fel a hangját. – Egyedül nevelt fel apám halála után! Két munkahelyen dolgozott! És most, amikor végre segíthetek neki, te…
Nem vitatkoztam tovább. A beszélgetés ugyanoda futott ki, mint mindig, ha Erika szóba került.
Közben azonban elkezdtem más dolgokat is észrevenni. Olyan részleteket, amelyek addig elsiklottak a figyelmem felett.
Egy alkalommal teázni voltunk nála, és miközben kikísért minket, a lépcsőházban odaszólt a szomszédnak:
– Igen, Marcell igazán rendes fiú, támogatja az édesanyját. Igazi mintafiú, nem úgy, mint mások…
Rólam egyetlen szó sem esett. Mintha a pénz valami láthatatlan forrásból érkezett volna.
Máskor véletlenül meghallottam, ahogy telefonon beszélgetett egy barátnőjével.
– Háziasszonynak teljesen alkalmatlan, Emese. Mindent készen vesz, náluk állandó a felfordulás. Marcell bizony rosszul választott. Én sokkal jobbat is tudtam volna neki – szebbet, ügyesebbet… De hát ez jutott, ezt kell szeretni.
A folyosón álltam, mindkét kezemben bevásárlószatyorral. Munka után direkt beugrottam, hogy elhozzam neki azokat az ételeket, amiket szeretett. A kezemben hűvös volt a túró a kedvenc termelői boltjából. Kilónként ezerkétszáz forintért.
– Nagyi, anya szép! – szólalt meg Dóra, a nyolcéves kislányunk, aki szintén hallotta a beszélgetést.
– Pszt, kicsim, a felnőttek beszélnek – legyintett Erika.
Megfordultam, és szó nélkül eljöttem. A csomagokat otthagytam az előszobai kisszekrényen.
Aznap este Marcell üzenetet kapott az anyjától: „Köszönöm a bevásárlást. Add át Nórának…” – és én ekkor már pontosan éreztem, hogy ez még csak a kezdet, nem pedig a történet vége.