Marcell telefonján az üzenet ridegen és tárgyilagosan világított: „Köszönöm a bevásárlást. Add át Nórának, hogy a túró kiváló.” Mintha futár lettem volna, nem pedig az ember, aki mindezt kifizette. Egy közvetítő, akinek a jelenléte legfeljebb technikai részlet.
Nem szóltam semmit. Megint nem.
Csakhogy bennem ekkor már elindult valami lassú, de visszafordíthatatlan elmozdulás. Elkezdtem észrevenni az apróságokat, amelyek addig mintha elsiklottak volna a figyelmem elől. Azt, ahogy Erika a rokonság előtt lelkesen mesélte, milyen gondoskodó fia van, mennyire figyelmes Marcell, milyen ajándékokkal lepi meg, mennyit segít neki – és ezekből a történetekből következetesen hiányoztam én. Azt is, ahogy a barátnőinek panaszkodott: a menye állandóan dolgozik, sosem ér rá, elhanyagolja a gyerekeket, nincs igazán jelen a családban. Vagy amikor sóhajtozva nézte a régi családi fotókat, és félhangosan megjegyezte: „Ej, Marcell, választhattál volna csinosabb feleséget is…”
Én közben rendületlenül utaltam a pénzt. Harmincezer havonta. Aztán negyven. Ötven. Néha ennél is többet, ha úgy alakult. Mintha ez lenne a rend, a természetes menetrend, amit senki sem kérdőjelez meg.
Aztán szeptember elején Erika egy bejelentéssel állt elő.
– Novemberben betöltöm a hatvanat – közölte ünnepélyesen. – Kerek szám, komoly évforduló. Szeretném méltó módon megünnepelni.
Az ő konyhájában ültünk: én, Marcell és a gyerekek. Erika teát töltött a csészékbe, és a hangjában ott csengett az a rendíthetetlen magabiztosság, amely annak sajátja, aki egész életében megszokta, hogy a kívánságai teljesülnek.
– Éttermet szeretnék. Olyan harminc főre. Legyen minden szép: az asztal, a zene, legyen fotós is. Olyan ünnep, amire emlékezni fognak. Ugye segítetek?
Marcell gondolkodás nélkül bólogatni kezdett.
– Persze, anya. Természetesen.
Én csendben befejeztem a teámat. Belül mintha jeges víz folyt volna végig rajtam.
Hazafelé menet Marcell megszólalt:
– Nézz majd, Nóra, valami jó éttermet. Te ebben sokkal jártasabb vagy.
– Harminc ember egy rendes helyen nagyjából háromszázezer forint – válaszoltam. – És ebben még nincs benne minden: ital, zene, dekoráció.
– És? Van megtakarításunk.
– A mi megtakarításunk – pontosítottam.
– Nóra, ez az anyám születésnapja. Hatvan éves lesz. Ez fontos.
Ránéztem. Arra az emberre, akivel tíz éve élek együtt, akinek két gyereket szültem, akivel házat építettünk, karriert alakítottunk. És akkor döbbentem rá, hogy egyszerűen nem lát. Egyáltalán nem. Nem veszi észre, hogyan használ ki minket az anyja. Nem érzékeli az érzéseimet. Nem látja az alapvető igazságtalanságot sem.
– Rendben – mondtam végül. – Intézem.
Megkerestem az éttermet. Lefoglaltam a legszebb különtermet. Az étlapot Erika kívánságai szerint állítottam össze – küldött egy listát, harminc tétellel. Megrendeltem a virágdíszeket, leszerződtem egy műsorvezetővel és zenészekkel, egyeztettem a fotóssal.
Erika pedig minden este újabb és újabb igényekkel hívott.
– Nórácska, lehetne háromemeletes torta? És válassz drágább pezsgőt, kényes társaság jön. A pincérek viselnek majd csokornyakkendőt? Esetleg tűzijátékot is lehetne?
Mindenre igent mondtam. A végösszeg úgy nőtt, mintha élesztőt kapott volna.
– Nem lehetne egy kicsit visszafogottabb? – kérdezte Marcell óvatosan, amikor elé tettem a végleges költségvetést.
– Most már késő – feleltem. – Minden ki van fizetve, a szerződések aláírva.
Sóhajtott egyet, és nem vitatkozott tovább.
A jubileum napja szokatlanul enyhe volt novemberhez képest: közel öt fok, hó nélkül. Fekete ruhát vettem fel, egyszerűt, visszafogottat. Nem akartam elhomályosítani az ünnepeltet. Erika már teljes díszben fogadott minket az étteremben: bordó ruha, friss frizura, manikűr, gondosan elkészített smink. Valóban ünnepinek és elégedettnek tűnt.
– Jaj, de gyönyörű minden! – nézett körbe ragyogva. – Marcell, ügyes vagy, fiam!
Ott álltam mellette. Mintha láthatatlan lettem volna.
Szállingózni kezdtek a vendégek: rokonok, szomszédok, Erika barátnői, egykori kollégák. Végül harmincöten is összegyűltek, többen, mint ahogy eredetileg terveztük. A terem megtelt beszéddel, nevetéssel, jókívánságokkal.
Erika úgy fogadta az ajándékokat, mint egy királynő: kegyes mosollyal, enyhe fölénnyel. Amikor ránk került a sor, Marcell átnyújtott neki egy borítékot.
– Boldog születésnapot, anya.
Százezer forint volt benne. Az én százezer forintom, a prémiumomból.
– Köszönöm, kisfiam – mondta, és megcsókolta Marcell arcát. Felém még csak nem is pillantott.
Az este innentől a megszokott mederben haladt tovább: köszöntők, dalok, pohárköszöntők, és én már akkor éreztem, hogy ez a történet még messze nem ért a végére.