A vacsora ezután táncba fordult. Erika egyre inkább kivirult minden újabb pohár után: hangosabb lett, felszabadultabb, magabiztosabb. Forgott a parketten, kacagott, élvezettel fogadta a dicséreteket, mintha ez az este kizárólag róla és az ő diadaláról szólna.
Én közben az asztalnál maradtam, és számoltam. A steakek darabja kétezer forint. Az osztriga nyolcszáz. A pezsgő, valami elegáns cremánt, hat ezer palackonként. A virágdekoráció huszonhétezer. A zenekar ötvenezer. A fotós harminc… A fejemben futottak a számok, egymásra rakódva, mint egy könyvelési tételsor, amelynek a végén mindig ugyanaz a név áll: én.
Tíz óra körül Erika mikrofont kért. A műsorvezető udvarias mosollyal adta át neki, ő pedig kissé imbolyogva — a pezsgő szemmel láthatóan megtette a hatását — a terem közepére állt.
– Drágáim! – végignézett a vendégeken. – Szeretnék mondani egy pohárköszöntőt. A legfontosabb emberre az életemben. A fiamra, Marcellre!
Marcell zavartan elmosolyodott, a társaság jóindulatúan derült.
– Egyedül neveltem fel – folytatta Erika, és a hangja hirtelen remegő, érzelmes lett. – Teljesen egyedül, az apja halála után. És igazi férfi lett belőle. Gondoskodó, jólelkű, bőkezű. Köszönök neked mindent, kisfiam!
Magasba emelte a poharát, taps tört ki.
– Bár – tette hozzá kuncogva –, bevallom, azért szebb és háziasabb menyet képzeltem el neked. De hát… mindegy.
Legyintett, mintha csak egy bosszantó rovart hessegetne el.
– Ami van, az is megteszi.
A levegő megdermedt. Valaki idegesen felnevetett, mások hirtelen a tányérjukat kezdték tanulmányozni. Marcell elsápadt.
Én pedig azt éreztem, hogy bennem valami elszakad. Halkan, szinte nesztelenül, mint egy túlfeszített húr, amely végül nem bírja tovább.
Felálltam. Lassan, megfontoltan. Minden tekintet rám szegeződött.
– Megengedik, hogy én is mondjak egy köszöntőt? – a hangom meglepően nyugodtan csengett.
Erika pislogott, láthatóan nem számított erre. Bizonytalanul, óvatosan nyújtotta felém a mikrofont.
Átvettem, majd a vendégek felé fordultam.
– Én is szeretnék poharat emelni. A mi drága ünnepeltünkre, Erikára.
Az arca azonnal elégedett mosolyba simult.
– Aki sajnálatos módon számomra teljes mértékben elfogadhatatlan – folytattam. – Mint anyós. És mint ember. Éppen ezért…
Megálltam egy pillanatra, egyenesen a szemébe néztem.
– Ezért a jövőben nem fizetem tovább a számláit. Semmilyet. A rezsit nem. Az élelmiszert nem. A ruhákat, a gyógyszereket, a taxit, a kozmetikát sem. És ezt az estét sem én állom.
Olyan csend lett, hogy a terem sarkában hallani lehetett, ahogy az egyik klíma csöpög.
– Nóra, te megőrültél?… – kezdte Marcell, de felemeltem a kezem.
– Befejeztem. A mai este végösszege, ahogy előre sejtettem, nagyjából háromszázezer forint. A foglalót és a költségek felét már kifizettem. Tekintsék ezt ajándéknak. A maradékot rendezzék maguk. Vagy dobják össze a vendégek.
Letettem a mikrofont az asztalra, felkaptam a táskámat, és elindultam kifelé.
– Nóra! Állj meg! – ugrott fel Marcell, de nem fordultam vissza.
Mögöttem felmorajlott a terem: felháborodott, döbbent, tanácstalan hangok keveredtek. Valaki káromkodott, más ideges nevetésbe kezdett. Erika kiabált, hálátlanságot és pimaszságot emlegetett.
Kiléptem az utcára. Végre kaptam levegőt.
Pár perccel később a telefonom szinte felrobbant a hívásoktól. Marcell. Az anyja. Megint Marcell. Aztán valami Hajnalka, Erika nővére. Lenémítottam mindent, és taxit hívtam.
Otthon csend volt – a gyerekek az anyukámnál aludtak. Levettem a ruhámat, lemostam a sminket, főztem egy csésze kamillateát. Leültem az ablak mellé, és néztem az éjszakai várost.
Marcell éjfél körül ért haza. Halkan jött be, mintha attól tartana, hogy valakit felébreszt. A konyhába ment, ahol még mindig ott ültem a kihűlt teával.
– Teljesen elvesztetted az eszed? – remegett a hangja. – Fel tudod fogni, mit műveltél?
– Teljesen tiszta vagyok – válaszoltam.
– Anyám idegösszeomlást kapott! A vendégek döbbenten álltak! Kénytelen volt pénzt kérni tőlük, hogy ki tudják fizetni a számlát! Tudod, mekkora megaláztatás volt ez neki?
– Tudom – néztem rá csendesen. – És te el tudod képzelni, nekem mennyire volt megalázó ez az egész az elmúlt években? Amikor én tartottam el az anyádat, miközben ő a hátam mögött…