Hát megtettem. Ha szerintetek ez a ház mindenki közös birtoka, akkor nem állok többé az utatokba. Használjátok egészséggel. Júlia néni holmiját elvittem abba a szállodába, amelyről tegnap olyan megvetően beszéltetek; a szobát három éjszakára kifizettem. A dolgozóból elhoztam a laptopomat és az irataimat. A ház kulcsait itt hagyom neked. Tessék, gazdálkodj vele, te vagy az úr. Beadom a válókeresetet. Mivel ennyire szerettek nagycsaládos tábor módjára együtt élni, bizonyára az sem okoz majd gondot, hogy kifizessétek nekem a házból járó részemet. Vagy eladjuk az egészet. Folytassátok az ünneplést. Eszter.”
Gábor sokáig mozdulatlanul állt a háló közepén. A szobában olyan csend volt, mintha az éjszaka magával vitte volna az utolsó maradék békét is. Lentről azonban már egyre erősebben szűrődtek fel az ébredező rokonok hangjai.
— Gáborkám! — kiabált Mária a konyha felől. — Hol tartjátok a kávét? Eszter még mindig alszik? Keltsd már fel, húsz emberre kell reggelit csinálni! Ja, és mondd meg neki, hogy Andrea véletlenül elejtette a kedvenc bögrédet, de az ilyesmi szerencsét hoz!
Gábor a tenyerében fekvő kulcscsomót bámulta. Hosszú évek óta először hasított belé igazi, hideg félelem. Kilépett az erkélyre, és lenézett az udvarra. Üres volt. Eszter autója eltűnt. A gyepet, amelyre előző este annyian tapostak rá, szánalmasan megtépázottnak látta.
— Gáborkám! — Mária megjelent a hálószoba ajtajában. — Miért nem válaszolsz? Menj már, ébreszd fel azt a… különben is, hol van?
— Elment, anya — mondta Gábor tompán. — Végleg.
— Hát akkor menjen isten hírével! — horkant fel Mária. — Mintha olyan nagy veszteség lenne. Megleszünk mi nélküle is. Andrea, gyere ide, te sütöd a rántottát mindenkinek!
Andrea álmosan, felborzolt hajjal dugta be a fejét az ajtón, és már a tekintetéből látszott, mennyire nem tetszik neki a feladat.
— Anya, én nem vállaltam, hogy húsz emberre főzzek. Csinálja Júlia néni, végül is ő az ünnepelt.
— Én?! — Júlia néni hálóingben úszott be a folyosóról, sértődötten felkapott állal. — Én vendég vagyok! Egy ujjal sem nyúlok semmihez! Gáborkám, hol a bőröndöm? Át kell öltöznöm!
— A bőröndöd a szállodában van — rogyott le Gábor az ágy szélére, és két kezébe temette az arcát.
— Miféle szállodában? És hogyan jutok oda? Gáborkám, azonnal vigyél el!
— Nem tudlak elvinni, mert három autó állja el az utat az udvaron! — fakadt ki Gábor. — Kinél vannak a kulcsok? László bácsinál? Ő tegnap úgy „megünnepelte” magát, hogy estig fel sem lehet kelteni!
Ettől a pillanattól kezdve a házban elszabadult a zűrzavar. Andrea gyerekei a hűtőben talált utolsó joghurton kaptak össze, majd lökdösődni kezdtek. Júlia néni taxit követelt, és konyakot is, „az idegeire”. Mária megpróbálta bekapcsolni a főzőlapot, de az indukciós szerkezet makacsul hibát jelzett, akárhány gombot nyomkodott rajta.
— Gábor, gyere már, és csinálj valamit ezzel az átkozott tűzhellyel! — harsogta az anyja.
Gábor inkább kiment a teraszra. Körülötte szemét hevert: gyűrött szalvéták, üres palackok, morzsák, eldobált műanyag poharak. A ház, amelyet valaha a menedékének hitt, egyetlen éjszaka alatt hangos, koszos átjáróházzá vált, ahol mindenki tőle várt valamit, de senki sem kérdezte, ő mit akar.
Elővette a telefonját, és felhívta Esztert.
„A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható.”
Leült a terasz lépcsőjére, és a letaposott füvet nézte.
— Mi úgy döntöttünk… — suttogta maga elé, visszhangozva az anyja szavait.
Most értette meg igazán: a „mi” mindig is Máriát jelentette, a „döntöttünk” pedig ítéletet mondott az ő saját életére.
— Gáborkám! — hallatszott ismét bentről az anyja hangja. — Hol van a porszívó? A gyerekek chipset szórtak a fehér szőnyegedre!
Gábor nem mozdult. Csak ült, és Eszter kulcsait szorította a markában. Tudta, hogy azon a reggelen mindent elveszített, amit évek alatt felépített. Ő is alkalmazkodott a családja elvárásaihoz — és ez lett belőle. Egy új valóság, amelyben nem maradt helye sem csendnek, sem tiszteletnek, sem annak a nőnek, akit szeretett.
A kerítésen túl, az országúton Eszter közben a reggeli napfény felé vezette az autót. Rég nem érezte ilyen könnyűnek a levegőt. Fogalma sem volt, mit hoz a másnap, de egy dologban biztos volt: az ő hétvégéibe többé soha nem ront be húsz ember mások ünnepeivel.