még azt is kitalálta, hogy táncot kellene rendezni a gyepen, amelyet Eszter egész nyáron féltő gonddal ápolgatott.
Eszter végül magára zárta a hálószoba ajtaját, de a lárma így is átpréselte magát a falakon. Nem sokkal később kopogtak. Andrea állt odakint.
— Figyelj már, „háziasszony”, elfogyott a jég. Menj, csinálj, vagy hozz fel valahonnan a pincéből.
— Hagyj békén, Andrea.
— Micsoda természeted van — horkant fel a sógornője. — Nem csoda, hogy Gábor már rád sem bír nézni. Anyának igaza van, neked tényleg kezeltetned kellene az idegeidet.
Eszter ekkor feltépte az ajtót. Andrea egy üres tálat szorongatott, a szája szélén önelégült, gúnyos mosoly ült.
— Mit mondtál az előbb? Hogy nem vagyok beszámítható?
— Azt mondtam, hogy mindenkinek elrontod a jókedvét. Úgy vagy itt, mint valami szálka a torokban. Ülsz fent, duzzogsz, miközben mások végre felszabadultan szórakoznak.
Abban a pillanatban odalentről éles csörömpölés hallatszott, majd Mária felkiáltása. Eszter gondolkodás nélkül rohant le a lépcsőn.
A nappali közepén apró darabokra törve hevert a kedvenc padlóvázája. Az apjától kapta, aki évekkel korábban Japánból hozta neki. A cserepek mellett Andrea fia állt, sápadtan, rémült tekintettel bámulva a katasztrófa helyét.
— Jaj, ugyan már, csak egy váza — legyintett Mária, és már söpörte is össze a darabokat. — Majd vesztek másikat, Gábor megkeresi rá a pénzt. Gyerekek, hát előfordul az ilyesmi.
Eszter a férjére nézett. Gábor a fotelben ült, fél karjával Júlia nénit támogatta, és kedvetlenül rágcsált egy szendvicset.
— Gábor, ezt a vázát apukámtól kaptam.
— Eszter… — sóhajtott a férfi fáradtan. — Véletlen volt. Ne csinálj már belőle tragédiát.
Eszter lassan, mélyen beszívta a levegőt. A harag, amely eddig forrón kavargott benne, egyszerre kihunyt, és valami hideg, csengő ürességet hagyott maga után. Abban a percben megértette, hogy ebben a játszmában már veszített. Ebben a házban, ezek között az emberek között ő lett az idegen test, az akadály, amely útjában áll a „családi boldogságnak”.
— Rendben — szólalt meg váratlanul nyugodt hangon. — Igazad van, Gábor. Túlreagáltam.
Mária diadalmas pillantást váltott a lányával.
— Na látod, tudsz te normálisan is viselkedni, ha akarsz! — élénkült fel az anyósa. — Akkor menj, hozd ide azt a házi likőrt, ott tartod a kis szekrényedben.
— Persze — bólintott Eszter. — És Júlia néni helyét is előkészítettem már a dolgozóban.
Az este hátralévő része a vendégek kívánságai szerint zajlott. Eszter szótlanul hordta be az újabb falatokat, összeszedte az üres tányérokat, poharakat, és még akkor is türelmesen bólogatott, amikor Júlia néni hosszasan magyarázta neki, hogyan kell „rendesen” eltenni a kovászos uborkát.
— Látod? — súgta oda neki Gábor, amikor egy pillanatra összefutottak a konyhában. — Minden rendben lett. Anya elégedett, mindenki jól érzi magát. Köszönöm, hogy végül engedtél.
— Igen, Gábor — felelte Eszter csendesen. — Igazad volt. A család a legfontosabb.
Rámosolygott. Gábor megnyugodva fogadta a mosolyt, és visszament a többiek közé.
Éjfél felé a társaság lassan szétszéledt aludni. Andrea a gyerekekkel elfoglalta a vendégkanapét, a többiek felfújható matracokon telepedtek le a könyvtárszobában. Júlia néni nagy nehezen felküzdötte magát az emeletre, majd ünnepélyes mozdulattal bezárkózott a dolgozóba.
— Eszter, te nem jössz aludni? — kérdezte Gábor ásítva, miközben nyújtózkodott.
— De, mindjárt. Csak megnézem, hogy a teraszon minden be van-e zárva. Menj csak, hamarosan jövök.
Amikor Gábor már mély, mozdíthatatlan álomba zuhant, Eszter hangtalanul felkelt. Nem a terasz felé indult. A gardróbba ment, elővette az előre összekészített táskáját, majd kilépett a házból, ügyelve rá, hogy a lépcső egyetlen foka se nyikorduljon meg alatta.
Odakint hűvös volt az éjszaka. Beszállt a kocsijába, amely közvetlenül a kiskapu mellett állt — az egyetlen autó volt, amelyet a vendégek nem torlaszoltak el —, és beindította a motort.
A másnap reggel Júlia néni visításával kezdődött.
— Gábor! Mária! Hol vannak a holmijaim?! Hol a bőröndöm?!
Gábor kábultan pattant ki az ágyból, még azt sem tudta, hol van. A folyosóra rohant.
— Júlia néni, mi történt?
— Üres a dolgozó! — jajveszékelt a vendég. — Eltűnt a bőröndöm! És a jubileumi ruhám is!
— Eszter! — kiáltotta Gábor, és berontott a hálószobába.
A szoba azonban üres volt. A felesége oldalán az ágy érintetlen maradt, mintha senki sem feküdt volna benne. Az éjjeliszekrényen egy papírlap hevert, mellette egy kulcscsomó.
Gábor remegő kézzel felvette a levelet.
„Kedves Gábor. Azt mondtad, alkalmazkodnom kell a családod elvárásaihoz.”