Már az első hangos szóváltás előtt megéreztem, hogy ez az esküvő valahol belül már szétesett.
Akkor hasított belém igazán, amikor Márk az este folyamán harmadszor hajolt közel hozzám, és halkan azt suttogta, hogy minden rendben lesz. Közben azonban még véletlenül sem nézett az anyjára. Erzsébet két asztallal arrébb ült, sötét smaragdzöld ruhában, egyenes háttal, azzal a fagyos, kimért arccal, amelyen mosoly csak ritkán jelent meg. És akkor is inkább azért, hogy valakit udvariasan, de félreérthetetlenül a helyére tegyen.
A helyszín gyönyörű volt. A város szélén, fenyők mellett állt az étterem, hatalmas ablakokkal, hófehér abroszokkal, üvegburákban pislákoló gyertyákkal. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett parázson sült hallal, drága parfümökkel és langyos viaszszaggal. A zene visszafogottan szólt, a vendégek nevettek, a pincérek pedig olyan nesztelenül suhantak az asztalok között, mintha nem is lépnének, hanem lebegnének. Minden pontosan olyannak tűnt, amilyennek lennie kellett. Ünnepélyesnek. Elegánsnak. Majdnem hibátlannak.
Mégis, már az első percektől az volt az érzésem, mintha nem a saját esküvőmön ülnék, hanem valaki más ünnepségére csöppentem volna be tévedésből.
A ruhám kölcsönzőből volt. Szép darab, csipkés ujjakkal, karcsúsított derékkal. Régóta vágytam egy ilyenre. Nem drágára, nem fényűzőre. Csak olyanra, amelyben legalább egyetlen napra elhihetem, hogy az én életem sem sikerült rosszabbul, mint másoké. Reggel Júlia néni gombolta be a hátamon, és közben meghatottan súgta:
— Lilla, hát milyen gyönyörű vagy ma.
Most pedig ott ültem a csillárok alatt, éreztem magamon Márk vendégeinek pillantásait, és egyre kevésbé az járt a fejemben, hogyan festek. Sokkal inkább az, milyen elképesztően gyorsan el lehet érni, hogy az ember fölöslegesnek érezze magát.
Az én oldalamról kevesen jöttek. Júlia néni kék ruhában. Benedek, az unokatestvérem, túl keményre vasalt ingben, amelyben láthatóan kényelmetlenül érezte magát. És apa. István. Magas, erős ember, durva tenyerű, nyugodt arcú, olyan férfi, aki sosem pazarolta a szavakat. Alig evett valamit. Időnként rám emelte a tekintetét. Nem rémülten, nem is kérdőn. Inkább figyelmesen. Úgy néznek azok, akik már megtanulták észrevenni a bajt jóval azelőtt, hogy az ténylegesen bekövetkezne.
Márk családja részéről jóval többen érkeztek. Sokkal többen. Az anyja munkatársai, távoli rokonok, régi családi ismerősök, súlyos fülbevalót viselő, egyenletes hangon beszélő asszonyok, és olyan férfiak, akik még egy lakodalomban is úgy festettek, mintha gondolatban továbbra is valami értekezleten ülnének. Senki sem volt nyíltan sértő. Mindenki kifogástalanul udvariasan viselkedett. Csakhogy az udvariasság néha fájdalmasabb tud lenni, mint a durva szó. Mert pontosan érezteti veled: megtűrnek, de nem fogadnak be.
Márk mellettem ült. Jóképű volt, összeszedett, abban a drága öltönyben, amelyet természetesen az anyja választott neki. Időnként gyümölcslevet töltött a poharamba, megigazította a szalvétámat, a tekintetével kérdezte, minden rendben van-e. Közben végig olyan ember benyomását keltette, aki pontosan tudja, hogy valami készül, de még reménykedik benne, hogy talán elkerülhető.
Közelebb hajoltam hozzá, és halkan megkérdeztem:
— Az anyád tervez valamit?
Túl gyorsan felelt.
— Dehogy. Ugyan már.
És ebben a pillanatban megértettem, hogy igen.
A hivatalos rész addig gördülékenyen zajlott. A vőfély tréfálkozott, a vendégek poharat emeltek, gyerekeket, boldogságot, bőséget kívántak nekünk. Mosolyogtam, megköszöntem, bólogattam. Egy rövid időre majdnem sikerült elhinnem, hogy mégsem történik semmi baj. Aztán Erzsébet felállt.
Egy kanál finoman megkoccant egy poháron. A zene elhalt.
— Kedves vendégeink — kezdte, és a teremben azonnal csönd lett. — Köszönjük, hogy ma velünk ünnepelnek. A családunk számára ez nagyon fontos nap.
Szépen beszélt. Kimérten, választékosan. Úgy, ahogy azok szoktak, akik hozzászoktak, hogy a mondandójukat senki sem szakítja félbe. Köszönetet mondott a szervezőknek, elmondta, mennyire örül a fiának, és mennyire szeretné, ha az élete jól alakulna. Aztán kortyolt egy kevés vizet, és szinte rám sem nézve folytatta:
— A férjemmel úgy határoztunk, hogy ajándékot adunk a fiataloknak. Lakást kapnak tőlünk.
Valaki azonnal tapsolni kezdett. Júlia néni összecsapta a kezét. Éreztem, ahogy forróság önti el az arcomat. Tudtam a lakásról, Márk említette már korábban. De részleteket soha nem mondott.
Erzsébet felemelte a kezét.
A taps elcsendesedett.
— Egy dolgot azonban szeretnék már most tisztázni, hogy később ne legyenek fölösleges félreértések. Az ingatlan kizárólag az övé lesz.
Első pillanatban fel sem fogtam, mire gondol.
Aztán Erzsébet végre felém fordult.
— Én gyakorlatias ember vagyok. A mai lányok sokfélék. Ma szerelem, holnap követelések. Az én fiam pedig túl sokat dolgozik ahhoz, hogy később osztozkodnia kelljen valakivel, akiről ki tudja, mit hoz a jövő.
A teremben dermedt csend ereszkedett mindenre.