Márk az asztallapot nézte.
Én is ránéztem. Azt hiszem, abban a másodpercben szakadt el bennem végleg valami. Nem Erzsébet szavai miatt. Hanem azért, mert ő hallgatott.
Erzsébet pedig folytatta. Nyugodtan. Fagyosan. Úgy, hogy a terem minden sarkában hallani lehessen.
— Az ingatlan kizárólag az ő nevén lesz. Máskülönben később még bizonygatni kellene, hogy valaki nem a négyzetméterek miatt lépett be ebbe a családba.
A tenyerem jéghideggé vált.
Aztán kimondott még egy mondatot, amelyet később szinte szó szerint ismételgettek az egész városban:
— Nem szeretem, amikor komoly családokba üres kézzel, de nagy elvárásokkal érkeznek.
Júlia néni elsápadt. Benedek úgy mozdult meg, mintha fel akarna pattanni a helyéről. Gábor, Márk apja, mereven a tányérját bámulta. Egyedül apa nézett rám egyenesen.
Nem sírtam. Nem is tudtam volna. Nem könnyek gyűltek bennem, hanem valami dermesztő, tiszta felismerés. Hirtelen minden a helyére került. Az is, miért kérte Márk mindig, hogy ne vitatkozzak az anyjával. Az is, miért emlegette Erzsébet olyan gyakran a „szintet”. És az is, miért próbált Márk folyton elsimítani mindent, kivárni, elkerülni a nyílt összeütközést.
Nem engem védett.
A saját kényelmét óvta.
Ekkor apa felállt.
Egyszerűen csak kihúzta magát az asztal mellől. Nem hirtelen, nem látványosan, nem színpadias mozdulattal.
Elvette a mikrofont a vőfélytől, és ennyit mondott:
— Én csak röviden beszélnék. Szépen fogalmazni nem nagyon tudok.
Olyan csend lett, hogy valahol hátul, a konyha felől tisztán hallatszott egy tányér csörrenése.
Apa először rám nézett. Aztán Márkra. Végül Erzsébetre.
— Lehet, hogy én valóban egyszerű ember vagyok. Az életem nagy részét úton töltöttem. De egyvalamit megtanultam. Az ember értékét nem az mutatja meg, mennyit fizetett egy vacsoráért. Hanem az, hogyan bánik azokkal, akik nála szerényebbek vagy kiszolgáltatottabbak.
Erzsébet kissé összehúzta a szemét.
Apa azonban nem hallgatott el.
— A lányomat most úgy állították be itt mindenki előtt, mintha könyörögni jött volna. Pedig nem kérni érkezett. Férjhez jött volna menni.
Megremegett a szám széle.
— Lilla nem gazdag családból való, ez igaz. Mi nem cseréltünk autót kétévente, nem jártunk drága üdülőhelyekre, és nem éltünk kirakatéletet. De a lányom fiatal kora óta dolgozik, tanul, és soha senkitől nem húzott ki semmit. Ha pedig őszinték akarunk lenni, ma nem neki kellene szégyenkeznie.
A zakója belső zsebéből elővett egy iratmappát.
— Ha már itt a vagyonról kezdődött szó, akkor én is mondok valamit. A tapolcai ház, amelyet kilenc éven át építettem, mától a lányom nevén van.
Moraj futott végig a termen.
Apa még csak szünetet sem tartott.
— És kizárólag az ő nevén. Igaza volt: sosem lehet tudni. A férfiak is sokfélék manapság. Ma megnősülnek, holnap pedig ülnek és hallgatnak, miközben a feleségüket emberek előtt alázzák meg.
Márk felkapta a fejét.
Erzsébet gúnyosan elmosolyodott.
— Elnézést, de most komolyan egy tapolcai házat hasonlít össze egy városi lakással?
Apa bólintott.
— Nem. Nem az árakat vetem össze. Hanem azt, hogyan ad az ember. Valamit lehet szeretettel ajándékozni. És lehet valamit odavágni a másik arcába, csak hogy legyen mivel megalázni.
Ekkor valaki tapsolni kezdett.
Nem a mi oldalunkról.
Hanem onnan, az ő vendégeik közül.
Aztán csatlakozott még valaki. Majd még egy ember. A taps bizonytalan volt, egyenetlen, mégis őszinte. Láttam, ahogy Erzsébet arca egy pillanatra megváltozik. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy elveszítse a közönségét.
Apa magasabbra emelte a papírokat.
— Nem akartam ezt az asztalnál bejelenteni. Később szerettem volna. Nyugodtan. De ha a lányomat már idegen vagyonra vadászó nőnek állították be, akkor tudja meg mindenki: neki nincs szüksége máséra. Van saját otthona. És ami ennél is fontosabb, van olyan családneve, amelyet nem kell szégyellnie.
Júlia néni elsírta magát. Benedek elfordult, és durván végighúzta a tenyerét az arcán.
Ekkor Márk is felállt.
— Anya, elég.
Erzsébet nagyon lassan fordult felé.
— Ülj le.
— Nem.
A hangja megbicsaklott, de állva maradt.
— Megsértetted Lillát.
— Téged védtelek.
— Nem. Gyengének mutattál engem.
Ebben a pillanatban Gábor szólalt meg, és ez Erzsébetnek talán mindennél fájdalmasabb volt.
— Erzsébet, hagyd abba.
Az asszony élesen felé fordult.
— Tessék?
Gábor felállt az asztaltól. Fáradtnak tűnt, csendesnek, olyan embernek, aki túl sok évet töltött valaki más nyomása alatt.
— Azt mondtam, hagyd abba. A lakást soha nem akartuk kizárólag Márk nevére íratni. Ez a te döntésed volt.