– Eszter, mi ezt átbeszéltük. Gábor szerint túlságosan előreszaladsz. Alig ismered ezt az embert. Ráadásul most lelkileg sem vagy a legerősebb állapotban. Úgy döntöttünk, hogy a májusi ünnepek alatt megint lemegyünk hozzád. Mindannyian. Én, Gábor Júliával, Márk is. Ilona néni szintén szeretne jönni. Nyugodtan leülünk, pihenünk egy kicsit. Te majd főzöl valamit. Ott nálad úgyis olyan jó, tágas a hely.
Úgy adta elő, mintha valami nagy kegyet gyakorolna velem. Mintha a házam nem is az én otthonom lenne, hanem egy üdülő, ahová ők nagyvonalúan elfogadták a beutalót. Mintha az előző látogatásuk nem egy kisebb katasztrófa lett volna, hanem csupán főpróba a következőhöz.
Hallgattam, közben az ablakon túl álló almafát néztem. Végre virágba borult. Későn, már majdnem május közepén, de annál dúsabban: fehéren, tömött fürtökben. A szirmok lassan forogva hullottak a levegőben, akár a hópelyhek, amelyek nem olvadnak el.
– Anya – szólaltam meg végül.
– Tessék?
– Nem lesz semmiféle májusi vendégség.
A vonal túlsó végén csend támadt. Hosszú, nyúlós csend. Hallottam, ahogy valaki bekapcsolja a vízforralót, aztán edények csörrentek.
– Ezt hogy érted? – A hangja magasabbra csúszott, megkeményedett. – Most a saját családodat utasítod vissza? Azok után, amit érted tettünk? Eszter, mi egész évben melletted álltunk!
Felnevettem. Isten látja lelkem, nem akartam. Egyszerűen kiszakadt belőlem. Nem vidám nevetés volt, inkább rekedt, keserű hang, majdnem ugatás.
– Anya, amikor itt voltál, azt mondtad, hogy az egész értelmetlen. Ti egy éven át mást sem tettetek – te, Gábor, mindenki –, csak magyaráztátok, hogy ebből úgysem lesz semmi. Akkor most miért szeretnétek pont ott pihenni, aminek szerintetek nem is kellett volna sikerülnie?
Sűrűn kapkodta a levegőt, mintha már készülne az újabb támadásra, de nem hagytam szóhoz jutni.
– Ez a ház az enyém. Abból a pénzből vettem, amit ti inkább egy lakótelepi kétszobás lakás önrészébe akartatok volna beletolni. Egy teljes éven át dolgoztam, mint az őrült, és egy omladozó viskóból élhető otthont csináltam. Most pedig, hogy minden a helyére került, hirtelen jönnétek szalonnát sütögetni?
– Eszter…
– Nem. – Halkan mondtam, mégis olyan szilárdan, ahogy talán még soha. – Elég volt.
Letettem.
A kezem nem remegett. Ránéztem a kijelzőre: azonnal két nem fogadott hívás jelent meg, az egyik Gábortól, a másik egy ismeretlen számról – alighanem Ilona nénitől. Pár pillanattal később Júlia üzenete villant fel: „Eszti, mi van veled? Hívj vissza.”
Nem hívtam vissza.
Inkább kimentem a kertbe. Péter az üvegház mellett matatott, az uborkákat kötözte fel. Amint meglátott, kiegyenesedett.
– Na?
– Megmondtam nekik, hogy nem jöhetnek.
– Nehéz volt?
Beszívtam a meleg májusi levegőt. Valahol az út felől egy robogó zümmögése hallatszott, a szomszéd kutyája pedig lustán vakkantott egyet, csak hogy meglegyen a formaság.
– Nem – feleltem. – Meglepően könnyű volt.
Májusban újra elindítottam a tanfolyamaimat. Négy csoportot sikerült összeszednem, és többet kerestem, mint egész tavasszal addig. Péter lassan áthozott néhány holmit. Nem mindent, persze, de a szerszámosládája már ott állt a veranda sarkában, a kabátja pedig a bejárat melletti fogason lógott. Júniusban ketten kicseréltük a tetőlemezeket.
A hónap végén beléptem a közösségi oldalamra. Gábor új fényképet tett ki: frissen vásárolt autó, lakásfedezetes hitelből. Júlia mellette állt, az arcán kifeszített, erőltetett mosollyal. Anya kommentje ott virított alatta: „Kisfiam, de büszke vagyok rád, igazi férfi vagy.”
Továbbgörgettem.
Ilona néni is írt. „Eszter, sokat gondolok arra a házadra. Ne haragudj ránk, öregekre. Csak féltettünk téged. De te megcsináltad.”
Kétszer is elolvastam. Aztán nem válaszoltam.
Júliusban megint megszólalt a telefonom. Anya hívott. A szám alapján otthonról.
Egy ideig csak néztem a kijelzőt. Öt csöngés. Hat. A hetediknél felvettem.
– Eszter – kezdte, és most feszült volt ugyan a hangja, de nem ellenséges. Olyannak tűnt, mint aki előre betanulta a mondandóját, aztán hirtelen kiesett belőle a szöveg. – Azt szerettem volna megkérdezni, mikor jössz legközelebb a városba. Esetleg vacsorázhatnánk együtt. Valahol semleges terepen, hogy úgy mondjam.
Pont így fogalmazott: semleges terepen. Mintha két hadban álló fél lennénk.
– Most nem igazán tudok bemenni, anya. Péter segít az üvegháznál. Rengeteg dolgunk van.
– Dolgunk? – kapaszkodott bele azonnal a szóba.
– Igen. Dolgunk – mondtam.
Elhallgatott.
– Értem. Hát… akkor talán augusztusban?
– Talán.
– Szeretném megnézni, mit hoztál ott össze – tette hozzá, és a hangjában megcsendült valami távoli, szinte elfelejtett árnyalat.
Az én régi szavaimat ismételte meg. Azokat, amelyeket még áprilisban mondtam neki. Volt ebben valami. Talán óvatos hídverési kísérlet, talán csak véletlen.
– Majd meglátjuk – feleltem.
Aztán bontottam a vonalat.
Éjjel esett az eső. Langyos, puha, igazi nyári zápor volt, amely után gombaszagúvá válik a föld. Feküdtem az ágyban, hallgattam, ahogy a cseppek dobolnak az új tetőlemezeken, és azon gondolkodtam, hogy másnap ritkítani kell a répát.
Reggel korán keltem, és kimentem a kertbe. A vizes levelek szikráztak a napfényben. Az almák már gömbölyödtek az ágakon: zöldek voltak még, de ígéretesek, mintha jó termést tartogatnának. Péter bent aludt a házban.
Megálltam a telek közepén, mezítláb, egy régi pólóban. Felemeltem az arcom az ég felé, nyújtóztam egy nagyot, aztán nevetni kezdtem. Azért, mert a hűvös föld csiklandozta a sarkamat. Azért, mert mostantól végre a saját életemben álltam.
A kételkedők várhatnak a kapun kívül.
Én pedig azt hiszem, csinálok még egy ágyást.
És mégis: ti mit mondanátok azoknak, akik hibának nevezték a döntéseteket, ha később éppen ők kéredzkednének be hozzátok pihenni?