– Nem kirakatot nézni megyünk – felelte anyám. – Hozzád megyünk. Végül is a családod vagyunk.
A „végül is”-t úgy nyomta meg, mintha valami régi tartozásra emlékeztetne, amelyet nekem tilos lenne elfelejtenem.
Beleegyeztem.
Május elsején meg is érkeztek. Anyám, Gábor a feleségével, Júliával, a tizenegy éves fiuk, Márk, sőt még Ilona néni is Debrecenből – anyám húga, aki az elmúlt tíz évben leginkább születésnapi képeslapok útján tartotta velem a kapcsolatot.
A kapunál vártam őket. Új ruha volt rajtam: egyszerű, lenvászonból készült darab, nem bevásárlóközpontból, hanem a szomszéd falu varrónőjétől, aki régi szabásminták alapján dolgozott. Péter előző nap segített megteríteni a kertben, összerakott egy árnyékolót, és áthozott otthonról két fonott karosszéket is.
– Azta! – kiáltotta Márk, és elsőként rohant be az udvarra. – Anya, nézd, függőágy!
Azzal már szaladt is az almafák felé. A többiek jóval lassabban léptek be.
Anyám úgy járatta körbe a tekintetét, mint egy ellenőr. Gábor mögötte haladt, mellkasa előtt összefont karral. Júlia egy műanyag dobozba zárt salátát cipelt zacskóban. Ilona néni hunyorgott a napfényben, és újra meg újra csak annyit mondogatott:
– No, majd meglátjuk. Majd meglátjuk.
Végigvezettem őket a házon és az udvaron. Megmutattam a lakrészt: két szobát, a tágas konyha-nappalit. Büszkén álltam meg a cserépkályha mellett is, amelyet Péterrel együtt burkoltunk be azokkal a mázas csempékkel, amelyeket alkalmi vételként szereztem egy építőanyag-telepen. Megnézték a virágágyást, a fóliasátrat, ahol már nőtt a spenót és a retek, meg a kerítés menti málnást is – tizenkét bokrot ültettem oda.
– Ezt mind egyedül csináltad? – kérdezte Ilona néni, és most először mintha valódi érdeklődés csillant volna a hangjában.
– Nem mindent – válaszoltam. – Voltak, akik segítettek.
Anyám azonnal felkapta a fejét.
– Kik?
– A szomszéd. Meg egyszer a barátnőm is kijött.
Péter nevét szándékosan nem mondtam ki. Úgy döntöttem, még nem. Előbb emésszék meg azt, amit látnak.
Gábor megtapogatta a falat, aztán valamiért benézett a villanyóra szekrényébe is. Júlia hangosan lelkesedett, és úgy tűnt, most az egyszer tényleg őszintén. Ilona néni a málnalekvár receptjét kérte, holott lekvárt még egyáltalán nem is főztem belőle.
Anyám viszont hallgatott.
Végigsétált a házban, ujját végighúzta az ablakpárkányon – port keresett, természetesen –, majd leült az egyik fonott székbe, és kimondta:
– Kár volt ebbe belefognod.
Éppen a tányérokat rendeztem az asztalon. Megállt a kezemben a mozdulat.
– Miért mondod ezt, anya?
– Mert egy nő egyedül nem bír el ilyesmivel. Most még visz a lendület, lelkes vagy, minden újnak tűnik. Aztán jönnek az esők, füstölni kezd a kályha, elfogy a pénz. És akkor? Kinek kellesz majd itt? A városban legalább vannak emberek. Itt meg csak kerítések, fák, meg a nagy semmi. Kivel fogsz beszélgetni?
– Például velem.
Péter a kapun át lépett be; elfelejtettem bezárni. Munkáskabát volt rajta, a kezében egy láda paradicsompalántát hozott, amelyet megígért, hogy elhoz a barátja üvegházából. Amint észrevette a vendégeket, úgy biccentett feléjük, mintha régi ismerősök lennének, aztán letette a ládát a padra.
– Péter vagyok – mondta egyszerűen. – Eszternek szoktam segíteni. Maga bizonyára az édesanyja.
Anyám nem viszonozta a köszönést. Csak nézte őt: a földes kezét, a kopott munkaruháját, a nyugodt mosolyát. A szemében már ott volt az ítélet. Nem hivatalos, nem bírósági, hanem az a fajta gyors, hétköznapi verdikt, amelyhez néha egyetlen pillantás is elég: nem megfelelő.
– Anya – szólaltam meg –, ő az én vendégem.
– Vendég? – ismételte, és a szó úgy csattant a szájában, mintha valami gyanús dolgot neveztem volna meg. – Gyakran járnak hozzád ilyen vendégek?
Gábor zavartan köhintett. Júlia hirtelen nagyon érdekesnek találta a telefonját. Márk semmit sem hallott az egészből; a függőágyban lógott, és olyan lendülettel hintázott, hogy a rögzítések panaszosan nyikorogtak.
– Gyakran – mondtam. – És tudod mit?
Végignéztem rajtuk. Mindegyikükön. Azokon, akik egy évvel korábban bolondnak néztek. Akik hisztériának nevezték a döntésemet. Akik kész diagnózisokkal és kéretlen tanácsokkal érkeztek, mintha az életem felett nekik lenne szavazati joguk.
– Úgy döntöttünk, együtt leszünk.
Csend lett.
A csendet végül Márk törte meg. Kiesett a függőágyból, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Mindenki odarohant hozzá: kihúzták, leporolták, kérdezgették, sajnálgatták. A jelenet egy pillanat alatt vásári zűrzavarrá változott, az előbb kimondott szavaim pedig ott maradtak a levegőben, mintha senki sem hallotta volna őket. Vagy hallották, csak szándékosan átléptek rajtuk. A felnőttek néha így tesznek a kényelmetlen igazsággal: úgy csinálnak, mintha észre sem vették volna, hátha magától eltűnik.
Csakhogy én nem készültem eltűnni.
Este, amikor végre elmentek, a kapunál álltam, és néztem, ahogy az autójuk után lassan leülepszik a por az úton. Péter hátulról lépett mellém, és óvatosan a vállamra tette a kezét.
– Komolyan gondoltad? – kérdezte halkan. – Amit az együttlétről mondtál?
Felé fordultam. Most valahogy különösen élesen láttam rajta mindent: az ősz szálakat a halántékánál, a szeme körüli finom ráncokat, a körmei alá szorult festéknyomokat. Előző nap a kerítést mázolta, és nem sikerült teljesen lemosnia.
– Egy éve vettem meg ezt a telket – mondtam. – Akkor itt gaz volt, korhadt deszkák, meg egy repedt kályha. És tudod, mire jöttem rá közben?
– Mire?
– Arra, hogy aki akar valamit, az csinálja. Aki meg nem akarja, az kifogásokat gyárt, miért nem fog sikerülni. Az én családom mindig az okokat keresi. Maguknak, nekem, mindenkinek. Náluk ez a gondoskodás egyik formája.
Egy darabig hallgattam.
– De én már nem bírom ezt. Nem akarom, hogy folyton méricskéljenek, és közben azt várják, mikor bukom el.
Péter bólintott. Úgy tűnt, érti. Vagy talán már régen tudta ezt a maga életéből, a saját rokonaival kapcsolatban.
Három nappal később anyám telefonált. Olyan hivatalos hangon szólalt meg, mintha nem az anyám lenne, hanem egy titkárnő.