A negyedik napon végre megmozdult a kút. Először csak zavaros, agyagtól vörhenyes lé tört fel belőle, de akkor is víz volt. Megtöltöttem egy vödröt, kiöntöttem az árokba, aztán újra mertem. Meg még egyszer. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hangosan nevetek.
A július és az augusztus egyetlen hosszú, összefolyó nappallá vált. Felmondtam a tejüzemben, ahol terméktanúsítási szakemberként dolgoztam; a válás után úgysem bírtam már bemenni. Túl sok volt ott a közös ismerős, a kérdés, a sajnálkozó pillantás.
Felvettem, ami még járt a szabadságomból, és online tanfolyamokat indítottam azoknak, akik el akartak igazodni a termékjelölések szabályai között. Éjszakánként dolgoztam a gép előtt, nappal pedig a házat hoztam rendbe.
Gábor végül augusztus végén mégis megjelent. Persze előzetes jelzés nélkül. Éppen a spalettákat festettem; vettem egy rikítóan sárga festéket, és valami megszállott dühvel húztam végig az ecsetet a fán.
– Nahát – állt meg a kapunál. – Ezt mind te csináltad?
– Én.
Körbejárta a telket. Egy szót sem szólt. Benézett a házba is, ahol már ott állt az új gáztűzhely: Anna ajándéka volt, az egyetlen barátnőmé, aki tényleg mellettem maradt, sőt még szabadságot is kivett egy hétre, hogy segítsen kifesteni a falakat. Gábor végigtapogatta a frissen meszelt sarkokat, szemügyre vette az új vezetékeket, és csak a fejét ingatta.
– Eszter – szólalt meg végül –, felfogod, hogy ez most már legalább kétszer annyit ér, mint amennyit adtál érte?
– Felfogom.
– Te egyáltalán alszol valamikor?
– Szoktam – vontam vállat. – Itt jó aludni.
Úgy ment el, hogy azt sem mondta: ügyes vagy. De igazából nem is számítottam rá.
Ősszel nehezebb lett minden. A tanfolyamok kevesebbet hoztak, mint reméltem, ezért mellékállást kellett vállalnom: egy szomszédos megyében működő tejüzemnek adtam tanácsot, hetente kétszer jártam ki hozzájuk, és órákig ültem a hideg csarnokban, jegyzőkönyveket ellenőrizve.
Sötétedés után értem haza, begyújtottam a kályhába, és babból főztem magamnak levest. Sűrűt, tartalmasat, olyat, amelynek az illatától az embernek kedve támad tovább élni.
Novemberben anyám is betoppant. Természetesen telefon nélkül, ahogy szokott. A kapuból sem hívott fel, mert látta, hogy nyitva van, hát egyszerűen bejött. Én a ház mögött fát hasogattam, ezért csak későn hallottam meg a lépteit.
– Eszter – szólalt meg száraz, levélszerű hangon. – Hoztam neked rendes ételt. Lefogytál. Néztél te mostanában tükörbe?
A tükörben én egy olyan nőt láttam, akinek már nem remegett a keze, amikor teát töltött.
– Köszönöm, anya. Gyere be.
Két órát töltött nálam, és ezalatt bőségesen ellátott megjegyzésekkel. A tornácot le kellett volna betonozni. Minek nekem három ágyás, úgysem tudom mind megenni, ami terem. A tapétát én ragasztottam? Látszik. Internet van itt egyáltalán? Kik a szomszédok? Nem veszélyes egyedül?
Amikor odáig jutott, hogy „apád ezt biztosan nem helyeselné”, félbeszakítottam.
– Anya, apa nyolc éve meghalt. Azt sem tudhatta, hogy egyszer el fogok válni. Úgyhogy ne döntsük el helyette, mit gondolna.
Összeszorította a száját, és elhallgatott. Jó negyedórára. Aztán mégis megszólalt:
– A szomszédom, Katalin, a második lakását kiadja albérlőknek. Abból pénze van. Te meg…
– Én meg élek – feleltem.
Valamiért ez erősebben hangzott, mint bármi, amit addig mondtam neki.
A tél sok havat hozott. Vettem egy hólapátot, és minden reggel megtisztítottam az ösvényt a kapuig. Ez lett az új tornám, a saját kis szertartásom.
Decemberben rám írt egy nő Szegedről, egy kisebb sajtműhely tulajdonosa, és teljes dokumentációs auditot kért tőlem. Két héten át szinte alvás nélkül dolgoztam, viszont annyit kerestem vele, hogy ki tudtam cseréltetni az ablakokat.
Hosszú évek óta először töltöttem egyedül a szilvesztert. Fenyőágakat állítottam egy vödörbe, elemes fényfüzért tekertem rájuk, éjfélkor pedig kiálltam a tornácra.
A faluban petárdák durrantak, a kutyák eszeveszetten ugattak, én pedig ott álltam egy régi bekecsben, vastag csizmában, és arra gondoltam: most, hosszú idő után először, nem kell bizonyítanom semmit.
Senkinek.
Márciusban váratlan dolog történt: megismerkedtem egy férfival.
Péternek hívták, és az olvadás kellős közepén bukkant fel a telkemen. Ribizlitöveket akart venni; a hirdetésemet a kapura tűzve látta meg, mert az őszi átültetés után túlságosan elszaporodott bokrokból árultam néhányat. Felhívott. Negyven percig beszélgettünk. A kerítés mellett álltunk, fajtákról vitatkoztunk, aztán hirtelen azt mondtam:
– Tegeződjünk? Eszter vagyok.
– Péter – mosolygott rám. – Tudod, ritka látvány, hogy valaki könyékig sárosan is mosolyog.
Elnevettem magam, és behívtam teára, meg némi száraz süteményre.
Kiderült, hogy Péter magánpékségekben javít és állít be gépeket. Öt éve elvált, volt egy egyetemista lánya, aki az anyjával élt a közeli városban.
Nem halmozott el bókokkal, nem próbált lenyűgözni. Egyszerűen csak megjelent hétvégénként, és segített felrakni a tűzifát.
Áprilisban anyám telefonált, és közölte, hogy Gábornak jubileuma lesz, negyvenöt éves, ő pedig nálam szeretné összegyűjteni a családot. „Már egy éve ott laksz, ideje megnézni, mit tákoltál össze.”
– Nálam még nincs minden kész – mondtam.