Amikor végre a kezemben tartottam a papírokat, mintha valami görcs engedett volna fel bennem: egy teljes év óta először nem ürességet éreztem, hanem valami izgatott várakozást. A kávézó ablakán túl remegett a hőségben az aszfalt, bent a légkondicionáló hideg levegőt fújt, én pedig ott ültem az asztalnál, és úgy nézegettem az adásvételi szerződést, mint egy gyerek a csillogó cukorkapapírt. Hatszáz négyzetméter a városon kívül. És egyetlen ember sem akadt, aki azt mondta volna: jól döntöttem.
Mert mindenki ennek az ellenkezőjét hajtogatta.
– Te teljesen megőrültél – anyám annyira felindult, hogy a teáscsészét majdnem az asztal mellé tette, amikor megmutattam neki a banki kivonatot. – Eszter, negyvenhárom éves vagy, most váltál el, albérletben laksz. Miféle nyaraló? Miféle veteményes? Volt már egyáltalán ásó a kezedben?
Volt.
Egyszer a ház előtt kialakítottam egy kis virágágyást: petúniát, büdöskét ültettem bele, szépen, rendesen, ahogy kell. A férjem akkor átnézett a kerítésen, és csak ennyit mondott: „Nincs jobb dolgod, azért turkálsz a földben.” Többé nem mentem oda ahhoz az ágyáshoz. Nem miatta, vagyis nem közvetlenül. Egyszerűen elment tőle a kedvem.
Most viszont attól ment el a kedvem, hogy másokra hallgassak.
A bátyám még aznap este felhívott. Olyan hangon beszélt, mintha egy beszámíthatatlan beteggel próbálna óvatosan szót érteni: lassan, puhán, körülményesen.
– Eszter, magyarázd már el nekem, hol ebben a logika. Beletetted az összes pénzedet, amit a vagyonmegosztáskor kaptál. Az volt az anyagi tartalékod. Erre veszel egy telket, ahol van egy öreg kerti ház meg egy rozzant fészer. Ki beszélt rá erre?
– Senki.
– Pontosan. Épeszű ember ilyesmit nem is tanácsolna.
Ingatlanos értékbecslőként dolgozott, és az ő világában a valóság nagyjából új építésű lakásokból, kedvezményes hitelekből és továbbértékesíthetőségből állt. Ami nem illett bele ebbe a rendszerbe, arra azonnal szakmai fölénnyel reagált.
– Ott még víz sincs – tette hozzá úgy, mintha orvosi leletet olvasna fel. – A kút régi, a szivattyú tönkrement, az áramot pedig kikapcsolták, mert az előző tulaj nem fizette a számlákat. Felfogod, hogy erre még legalább annyit rá kell költened, mint amennyit már kifizettél érte?
– Felfogom.
– És akkor mi lesz? Ott fogsz élni abban a romhalmazban, amíg összespórolsz a felújításra?
– Ott.
A vonal túlsó végén hosszan kifújta a levegőt, úgy, ahogy a túlfújt gumiból eresztik ki lassan a nyomást.
– Anyának igaza van. Ez hisztéria. Nem látod tisztán, mit csinálsz. A válás trauma, Eszter. Lehet, hogy neked…
Elharapta a mondatot, de pontosan tudtam, milyen szóig jutott el majdnem. Pszichológus. Azok közé a tiltott szavak közé tartozott, amelyeket nem akartam többé hallani, miután a volt férjem két éven át magyarázta nekem, hogy „labilis” vagyok, és „túl érzelmes”.
– Gábor – mondtam nyugodtan. – Vettem egy kis házat telekkel. Ennyi. Ha szeretnél, augusztusban kijöhetsz megnézni. Most még tényleg…
Megakadtam, kerestem a megfelelő kifejezést.
– Egy lyuk – segített ki ő.
– Most még sok munka van vele – fejeztem be.
És munka valóban akadt bőven. Az első vasárnap reggel hétkor érkeztem ki a telekre, egy termosz kávéval és három nagy szatyorral, amelyeket a barkácsboltban pakoltam tele.
A kisbusz az országút mellett tett le, onnan gyalog kellett továbbmennem. Magas, zárt kerítések mellett haladtam el; némelyik mögül építkezés zaja hallatszott, máshol olyan csend ült, amilyet csak azok a hétvégi telkek árasztanak, amelyek a gazdáikkal együtt öregedtek ki az életből.
Az én telkem az utca vége felé volt, az utolsó előtti. A kiskapu egyetlen zsanéron lógott, és olyan undorító csikorgással nyílt ki, hogy összeszorult tőle a fogam. Az ösvényt podagrafű és csalán nőtte be, az almafákhoz legalább négy éve nem nyúlt metszőolló, a házikó pedig – valaha zöldre festett lambériával, amelyről a festék már szürke foltokig hámlott le – csupasz ablakával bámult vissza rám.
Én meg álltam, és néztem őt.
Bent por és régi fa illata fogadott. Nem dohos szag volt, hanem napmeleg, öreg deszkáké. A cserépkályha oldalán repedés futott, az asztalon apró virágmintás viaszosvászon terült, a kanapé közepe besüppedt, az egyik rugója kiállt. Az ablakpárkányon egy befőttesüveg állt kiszáradt földdel és egy ugyancsak kiszáradt növénymaradvánnyal.
És csend volt. Olyan csend, amilyen a városban nem létezik. Csak az almafák lombját mozgatta a szél, valahol nagyon messze pedig kutya ugatott.
Kimentem a verandára, leültem a billegő lépcsőfokra, és sírni kezdtem. Nem önsajnálatból. Megkönnyebbülésből.
A házasságom utolsó évében már elfelejtettem, milyen az a csönd, amelyben nincs szemrehányás. Milyen úgy felébredni, hogy nem kell rögtön azon gondolkodni, milyen kedve van a fal túloldalán annak a másik embernek. Hogy egyszerűen csak ülni is lehet, hallgatni a szelet, és senki nem kérdezi meg: „Na, mit üldögélsz itt, ki fog vacsorát főzni?”
Egy órával később már a csalánt téptem. A kezem még kesztyűben is égett, az izzadság a szemembe folyt, de minden gyökerestül kirántott növény apró elégtételnek tűnt. Ez is te vagy. Meg ez is. És ez is. A gyom olyan volt, mint a volt férjem emléke. Mint az anyja telefonhívásai. Mint a saját félelmeim, amelyeket három éven át szorgalmasan öntöztem.
Augusztusra rendbe tettem a telket, találtam egy villanyszerelőt a szomszéd faluból, aki három nap alatt újra működőképessé tette a vezetékeket, és rábeszéltem egy közeli utcában lakó nyugdíjast, hogy tisztítsa ki a kutat. Sokáig csóválta a fejét, miközben a „fészeremet” méregette, de amikor megmondtam neki, hogy készpénzben és azonnal fizetek, végül bólintott, és másnap reggel megjelent.