– Eszter, most kérlek, ne vágj közbe, mindent elrendeztem már – csattogott Mária hangja a telefonban, olyan határozottan, hogy egy pillanatnyi menekülőutat sem hagyott. – Úgy határoztunk, hogy hétvégén nálatok tartjuk a nagynéni jubileumát. Húszan leszünk! Nektek úgyis ott az a szép kertes ház, nagy a hely, a gyep is rendben van. Tökéletes!
Eszter megmerevedett, kezében a metszőollóval. A szeme előtt színes foltok úsztak el. Alig két napja fejezték be Gáborral a terasz utolsó simításait, és fél év óta először abban reménykedtek, hogy végre csendes, kettesben töltött hétvégéjük lesz.
– Mária, várjon egy percet. Milyen nagynéni? Miféle húsz ember? Nekem erre a hétvégére már volt tervem, azt szerettem volna…
– Jaj, Eszterkém, ugyan miféle terv lehet fontosabb a családnál? – sóhajtott fel Mária művi meghatottsággal. – Júlia néni Pécsről jön, hét éve nem láttuk egymást! Csak nem viszem étterembe, ott minden lélektelen és méregdrága. Nálatok viszont van hangulat! Már a bevásárlólistát is összeírtam. Írd: tíz kiló tarját be kell pácolni, háromféle franciasalátát kell csinálni…
– Semmit nem fogok leírni – szakította félbe Eszter, miközben odabent jeges düh kezdett forrni benne. – Gábor tud erről?
– Gábor aranygyerek, ő mindig örül a családi együttléteknek. Na, drágám, rohanok a fodrászhoz, rengeteg a dolgom!
Eszter lassan leengedte a telefont. Ebben a pillanatban Gábor lépett ki a garázsból, ronggyal törölgetve a kezét. Az arcán az a bűnbánó, kényszeredett mosoly ült, amelyet minden alkalommal felvett, amikor képtelen volt nemet mondani az anyjának.
– Eszter, csak ne kezdj el kiabálni. Anya annyira kérte…
– Te tudtad? – nézett rá Eszter egyenesen. – Tudtad, és hallgattál? Húsz ember, Gábor! A derítőnk sincs ekkora tömegre méretezve, az idegeimről már nem is beszélve.
– De hát rokonok – lépett közelebb a férfi, és megpróbálta átkarolni a vállát. – Júlia néni valóságos családi legenda. Mindig meséli, hogyan fürdetett engem kiskoromban egy lavórban…
– Egyáltalán nem érdekel, miben fürdetett! – húzódott el Eszter élesen. – Miért válik a mi otthonunk közprédává minden alkalommal, amikor anyád bizonyítani akar a rokonságnak?
– Csak két napról van szó, Eszter. Kibírjuk. Én majd intézem a grillt.
– Te majd állsz a grill mellett, én pedig két napig pincérnő, szakácsnő és szobalány leszek? – mutatott a ház ragyogó panorámaablakaira. – Nézz rá erre az otthonra. Magunknak építettük, nem a pécsi pályaudvar kihelyezett várótermének!
– Túlreagálod – morogta Gábor, miközben bement a házba. – Anya azt mondta, mindent hoznak magukkal.
A szombat reggel nem madárcsicsergéssel indult, hanem fékcsikorgással. Három autó állta el a garázs kijáratát. A kocsikból úgy özönlöttek ki az emberek, mint cirkuszi bohócautókból: hangos felnőttek, csomagokkal megrakva, kockás szatyrokkal, hatalmas táskákkal és visító gyerekekkel.
Mária szállt ki utolsónak, karon fogva egy testes asszonyságot, aki óriási virágmintás ruhát viselt. Ő volt Júlia néni.
– Eszterkém, fogadd a vendégeket! – kiáltotta Mária már a kaputól. – Hová vigyük a húst? Csináltál helyet a hűtőben?
Eszter a küszöbön állt, karba tett kézzel.
– Jó napot. A húst egyenesen a pavilonhoz vigyék. Cipővel senki ne jöjjön be, világos padlószőnyegünk van.
– Jaj, micsoda kényeskedés! – kacagott fel Júlia néni harsányan, miközben erős parfüm és útpor szagát lehelte Eszter felé. – Sok jó ember kis helyen is elfér! Hol van itt a mosdó? Az út után már alig bírom tartani!
Egy óra múlva a házból teljes zűrzavar lett. A gyerekek a nappali kanapéján ugráltak, valaki már meggylevet borított a teraszra, a konyhában pedig Andrea, Gábor húga vette át az irányítást, és nagy lendülettel bontogatta a savanyúságos üvegeket.
– Andrea, tedd le azt a kést, japán acélból készült.