– Egy pillanat! – Gábor hirtelen felpattant a helyéről. – Tisztelt bíróság, itt valami félreértés történt! Ő nem dolgozott sehol! Otthon volt egész nap! Nekem erről tudnom kellett volna!
A bírónő a szemüvege fölött nézett rá.
– Üljön le, kérem. Az iratok hitelesek.
Gábor visszaereszkedett a székre. Az arca kifakult, mintha egyszerre kihúzták volna belőle a vért. Úgy meredt rám, mintha most látna először életében.
– Kinga… – szólalt meg, megfeledkezve arról is, hol vagyunk. – Mikor csináltad ezt?
– Akkor, amikor te a Lidl-blokkokat ellenőrizgetted – feleltem nyugodtan. – A csirkecomb és a rizs között.
A bírónő nem mosolyodott el, de észrevettem, hogy a szája sarka egy pillanatra megrezdült.
– Továbbá – vettem elő az utolsó papírt –, kérem csatolni a felperes bankszámlakivonatát is. Gábor személyes havi kiadásai átlagosan háromszáznegyvenezer forintot tettek ki. Ezzel szemben az ötfős család fenntartására havonta százkilencvenkétezer forintot adott.
– Az az én pénzem! – ugrott fel megint Gábor.
– A házasság alatt szerzett vagyon közös – javította ki a bírónő. – Foglaljon helyet.
András odahajolt hozzá, és gyors, sürgető suttogással próbálta csitítani. Gábor csak rázta a fejét. Láttam, ahogy az ujjai elfehérednek a szék karfáján.
Én összekulcsoltam a kezem az ölemben. Húsz évig hallgattam. Húsz éven át azt hallottam tőle: „nélkülem senki vagy”. Húsz évig vezettem minden egyes forintot előbb füzetben, aztán táblázatban. Végül pedig adóbevallásban.
A tárgyalás még nagyjából negyven percig tartott. Gábor ügyvédje halasztást kért, a bírónő pedig egy hetet adott az újonnan benyújtott iratok áttanulmányozására.
A folyosón Gábor utolért.
– Kinga! Várj már!
Megálltam, és lassan visszafordultam.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte halkan, szinte suttogva. – Nyolc évig? A hátam mögött?
– Igen, a hátad mögött – ismételtem meg. – Mert amikor előtted álltam, te a krémemet a mosogatóba dobtad. Mert előtted én csak „leves és fasírt” voltam. Mert előtted mindig az hangzott el, hogy nélküled semmire sem vagyok képes.
Nem válaszolt. Zsebre dugta a kezét. A mennyezeti lámpa fénye megcsillant a kopaszodó feje búbján.
– Képes vagyok rá, Gábor. Évi tizenkétmillió-nyolcszázezer forintra. Nélküled is.
Azzal megfordultam, és elindultam a kijárat felé. Odakint nap sütött. Március volt, tócsákkal, olvadó hó szagával, azzal a furcsa, nedves tavaszi levegővel.
Beültem az autóba. A sajátomba. Egy használt Škodába, amelyet két éve készpénzért vettem. Gábor mindvégig azt hitte, Erikáé, én pedig csak „néha elkérem egy körre”.
A kezem a kormányon pihent. Lenéztem rájuk. Apró égésnyomok. A jobb mutatóujjamon bőrkeményedés a habverőtől. Ezek a kezek nyolc év alatt több mint kétezer tortát készítettek.
Jó kezek voltak.
Beindítottam a motort.
Két hónap telt el. A válást kimondták. A lakást megosztották: a gyerekekkel együtt én kaptam a háromnegyedét, Gáboré lett az egynegyed. A nyaralót felezték. Az autóját megtarthatta.
Gábor kétnaponta telefonál. Hol szitkozódik, hol könyörög, hogy menjek vissza. Azt mondja, a fiatal nő mégsem olyan, mint hitte. Azt mondja, hiányoznak neki a vacsoráim. Nem veszem fel.
Ilona a szomszédoknak azt meséli, hogy csaló vagyok, szélhámos, aki kifosztotta az ő szegény fiát. Szerinte rendes feleség ilyet nem csinál.
Én pedig áprilisban kibéreltem a második műhelyt. Felvettem még egy cukrászt. Júniusra már egymillió-hatszáznyolcvanezer forintnyi megrendelés van lekötve.
Néha esténként, amikor a gyerekek már alszanak, kiülök a konyhába és számolok. De már nem a Lidl-blokkokat. Nem azt, hogyan osszak be heti negyvennyolcezer forintot. Hanem forgalmat. Adót. Bérköltséget.
Húsz éven át azt ismételgette: „Nélkülem elveszel.”
Nem vesztem el.
Csak egy gondolat nem hagy nyugodni. Nyolc évig titkoltam a férjem elől, hogy vállalkozásom van. Nyolc évig nem mondtam igazat – vagyis nem hazudtam, inkább hallgattam. Akkor most én is tisztességtelen voltam?
Vagy ha húsz éven keresztül nem engedik, hogy felemeld a fejed, jogod van csendben felegyenesedni, nehogy újra lenyomjanak?
Húsz év heti negyvennyolcezer forintból, blokkellenőrzésekkel, „nélkülem senki vagy” mondatokkal – és ezek után még kötelességem lett volna neki beszámolni mindenről? Vagy jól tettem, hogy hallgattam?