Úgy nézett rám, mintha egy bőröndnyi lopott órát dugdostam volna a spájzban.
– Néha sütök – feleltem. – Ismerősöknek.
– Néha? – bökött az ujjával a piskótalapok felé. – Ezt nevezed te néhának?
Felkapta a legfelső dobozt. Négyszáz gramm vajkrém volt benne, főzött karamellás sűrített tejjel. Hat órát pihent a hűtőben, hogy tökéletes legyen az állaga. Gábor egyetlen mozdulattal kiborította az egészet a mosogatóba.
– Elég ebből a marhaságból. Feleség vagy, nem rendelésre dolgozó szakácsnő.
Némán figyeltem, ahogy a fehér, karamellszínű csíkokban erezett krém végigcsúszik a rozsdamentes acélon.
– Gábor – szólaltam meg halkan. – Ez a krém ezerhatszáz forintba került. A tortát pedig holnaputánra várja a megrendelő.
– Miféle megrendelő? Itthon vagy, a gyerekek még iskolások. Akkor maradj is itthon.
Bement a szobába. Én elővettem az újabb adag sűrített tejet, megfőztem, kimértem a vajat, és újrakezdtem mindent. Hajnali kettőre készült el a krém.
Reggel elvittem a tortát a vevőnek. Huszonhatezer forintot kaptam érte. Arra a kártyára tettem, amelynek a létezéséről Gábor nem tudott.
Aznap este felhívta az anyját. A falon át is hallottam a hangját.
– Anya, képzeld, Kinga kitalálta, hogy tortákkal fog kereskedni. Háziasszony létére. Gyorsan leállítottam. Nélkülem semmire sem képes.
Ilona, az anyósa, mondott erre valamit, amin Gábor hangosan felnevetett. Nem értettem pontosan a szavakat. De nem is kellett. Sejtettem.
Attól az estétől kezdve óvatosabb lettem. Csak akkor sütöttem, amikor ő dolgozott. A rendeléseket egy második telefonon intéztem. A krémeket és a piskótákat Erikánál tartottam; két házzal arrébb lakott.
Év végére a tortákból havi négyszáznyolcvanezer forint jött be. Gábor közben százkilencvenkétezret adott nekem a háztartásra.
Kétezerhuszonháromban kft.-t alapítottam. A neve ez lett: „Kinga Cukrászműhely”. Erika vitte a könyvelést. Kibéreltem egy apró helyiséget három utcával odébb, egy földszinti, régi egyszobás lakásból alakították ki. Beszereztem a gépeket, elintéztem az egészségügyi papírokat, engedélyeket, tanúsítványokat. Felvettem egy segítőt is: Diánát, huszonnégy éves volt, végzett cukrász.
Az első év forgalma hétmillió-kétszázezer forint lett. A másodiké már tizenkétmillió-nyolcszázezer. Havonta harminc-negyven tortát készítettem én, és nagyjából ugyanennyit Diána.
Gábor ebből semmit nem vett észre. Hazajött: vacsora az asztalon, az ingei kivasalva, a gyerekek megetetve. Ugyan mibe köthetett volna bele?
Persze talált okot.
November volt, szombat. Vendégeket vártunk: Ilona jött, valamint Gábor két barátja a feleségükkel. Nyolc főre terítettem. Saláták, meleg étel, előételek, desszert. Öt órát töltöttem a konyhában.
Leültünk. Gábor bort töltött, aztán magasba emelte a poharát.
– Az én lányaimra – biccentett felém. – És az én Kingámra, aki húsz éve áll a tűzhely mellett. Nélküle éhen halnék.
Mindenki nevetett. Ilona elégedetten bólintott.
– Kinga jó háziasszony. Egész tűrhetően főz.
Egész tűrhetően. Húsz év után ennyi járt.
Később a beszélgetés a munkára terelődött. Gábor barátai a beosztásáról faggatták, a projektjeiről, a terveiről. Az egyikük felesége, Júlia, felém fordult.
– És te, Kinga? Dolgozol valahol?
Gábor válaszolt helyettem. Még levegőt sem volt időm venni.
– Kinga? Dehogy. Ő háziasszony. Ráadásul tökéletes. Mindig mondom neki: minek neked munka? Mindene megvan. Otthon, gyerekek, férj, aki eltartja.
Én közben csendben szeleteltem a tortát. A sajátomat, mellesleg. Mézes krémes volt, amelyet a kft.-ben kilónként tizenkilencezer-kétszáz forintért adtam.
– Nélkülem elveszne – tette hozzá Gábor. – Komolyan, igaz, Kinga? Mihez értesz te? Borscs, fasírt, ennyi.
Ilona azonnal rábólintott:
– Gábor jól mondja. Egy nőnek nem kell dolgoznia, ha a férje rendesen keres. Kingának inkább hálásnak kellene lennie.
Hálásnak. Heti negyvennyolcezer forintért öt emberre. Az esti blokkellenőrzésekért. A mosogatóba borított krémért. Azért a mondatért, hogy nélküle senki vagyok.
Júlia rám nézett. Én csak mosolyogtam. Mit tehettem volna? Felállok, és közlöm: „Gábor, évente több mint tizenkétmilliós forgalmú cégem van”?
Hallgattam. Mert tudtam: hamarosan enélkül is lesz mit hallania.