„Más asszonyok valahogy megoldják” felelte Gábor anélkül, hogy felnézett volna a mobiljából

Elkeserítő, hogy az önfeláldozás ennyire alulértékelt.
Történetek

– Negyvennyolcezer forint. Egy hétre. Öt embernek.

Gábor odatette a pénzt az asztal szélére, de rám se emelte a tekintetét. Már a telefonját vette elő, és az ujjával a kijelzőt böködte.

Én közben a tűzhely mellett álltam. Három fazék rotyogott, a sütő száznyolcvan fokra volt állítva. A legkisebb palacsintát kért reggelire, a középső fasírtot akart vinni az iskolába, a nagyobbik pedig könyörgött: „Anya, sütnél tortát a barátnőm születésnapjára?”

Húsz éven át ugyanazokat a mondatokat hallgattam. „Elég lesz. Spórolj. Én vagyok az egyetlen, aki keres.”

Régebben még hatvanezer forintot adott. Aztán egyszer csak úgy döntött, az túl sok.

– Drágább lett minden – jegyeztem meg halkan. – Egy csomag vaj már majdnem hétszáz forint.

– Akkor vegyél akciósat – felelte anélkül, hogy felnézett volna a mobiljából. – Más asszonyok valahogy megoldják.

Más asszonyok. Én húsz éve főztem reggelit, ebédet, vacsorát. Mostam, vasaltam, cipeltem a gyerekeket ide-oda. Két évtized alatt egyetlen fizetést sem kaptam. Egyetlen utalást sem, amin az állt volna: „munkáért”.

Bankkártyám ugyan volt, de Gábor csak egy társkártyát intézett a saját számlájához. Esténként végignézte a költéseimet. Minden egyes este.

– Ezerhatszáznyolcvan forint a boltban. Mit vettél?

– Csirkét, rizst, zöldséget.

– A múlt héten a csirke még ezerötszázhatvan volt.

Nem vitatkoztam vele. Gáborral vitába szállni olyan volt, mintha az ember egy falnak próbálná elmagyarázni, hogy rossz helyen áll. Beszerzési igazgatóhelyettesként dolgozott egy építőipari cégnél, megszokta, hogy mások pénzét számolja. Az enyémet meg… hát az szerinte sosem volt igazán az enyém.

Aztán egy nap a legidősebb lányom tortát kért. Nem boltit. Azt szerette volna, ha én sütöm. „Anya, a te napóleonod sokkal jobb, mint a cukrászdai. Megsütöd Annának, ugye?”

Megsütöttem. Anna megkóstolta, lefotózta, feltette az internetre. Nemsokára az anyja írt rám: „Kinga, mennyibe kerülne egy ugyanilyen a férjem évfordulójára?”

Találomra mondtam egy árat. Nyolcezer forint. Egy szóval sem alkudozott, azonnal rábólintott.

Nyolcezer forint egy estéért. Lisztért, vajért, tojásért és négy óra munkáért. A pénzt egy régi teásdobozba dugtam, a konyhaszekrény legfelső polcára. Oda Gábor soha nem nyúlt. A konyhában egyébként is csak enni szokott.

Az első hónapban hét tortát készítettem. A másodikban már tizenegyet. A szájról szájra terjedő ajánlás gyorsabbnak bizonyult bármilyen hirdetésnél.

Vettem egy külön SIM-kártyát. Előkerestem a lányom régi telefonját, letöröltem róla mindent, és telepítettem rá egy üzenetküldő alkalmazást. A rendeléseket napközben fogadtam, amíg Gábor dolgozott. Sütni is akkor sütöttem. Mire hazaért, a konyha ragyogott, a vacsora az asztalon várta.

A teásdoboz pedig egyre nehezebb lett.

Eltelt egy év. Addigra havonta harminc tortánál tartottam. Néha negyvennél is. Vettem egy második sütőt, egy kicsi, asztalra tehető darabot. Gábornak azt mondtam, a régi már nem tartja rendesen a hőfokot.

– Mennyibe került? – kérdezte.

– Harminchatezerbe.

– Sok.

– A háztartási pénzből raktam félre – válaszoltam.

Legyintett. Neki harminchatezer forint egy háztartási gépre apróság volt. Csak az éttermi ebédjeire többet költött. Tudtam, mert egyszer megláttam egy kimutatást, amit a nyomtatón felejtett. Havonta háromszáznegyvenezer forint ment el a saját kiadásaira: ebédekre, öltönyökre, a terepjáró benzinjére, előfizetésekre, borbélyra. Háromszáznegyvenezer egyetlen emberre. Negyvennyolcezer egy hétre négyünknek.

Nem rendeztem jelenetet. Inkább sütöttem tovább.

Kétezer-húszban kiváltottam az egyéni vállalkozói engedélyt. Erika, a barátnőm segített, ő könyvelő. Nyitottam egy saját számlát, és a pénz olyan kártyára érkezett, amelyről Gábornak fogalma sem volt.

Aztán egyszer rátalált egy tortára.

Szombat este történt. A szokásosnál korábban jött haza. Nem volt időm elpakolni: az asztalon ott állt egy háromemeletes esküvői torta, fehérben és aranyban. Nyolc órányi munka.

– Ez meg mi? – torpant meg az ajtóban.

– Egy barátnőmnek készül. A lánya esküvőjére.

– Egy barátnőnek? Akkor miért néz ki a konyhánk úgy, mint egy üzem?

Kinyitotta a hűtőt. Bent két előkészített adag várakozott: piskótalapok, dobozokba zárt krémek.

– Kinga, te árulsz valamit? – olyan hangsúllyal mondta ki, mintha rajtakapott volna valami szégyenletes, törvénytelen dolgon.

Titkok