Mária pedig azon nyomban megvette a vonatjegyét. Pontosan úgy működött az egész, mint valami begyakorolt gépezet.
– Hiányzunk neki – mondta Gábor. – Idén már hetvenöt éves lesz.
– Hetvennégy – javítottam ki halkan. – Csak novemberben tölti be a hetvenötöt.
Legyintett, mintha ez a részlet semmit sem számítana.
– Ugyan már, nem mindegy? Anyából csak egy van. Mi vagyunk neki az egyetlen családja. A tenger meg nem szalad el.
Ekkor szakadt rám egyszerre minden. Az elmúlt hét év összes mondata. Minden egyes „a tenger megvár”. Minden címkés fürdőruha, amit sosem vettem fel. Minden bőrönd, amelyet előhúztam, aztán szégyenkezve visszatoltam a szekrénybe. A nagyjából 2 560 000 forint, amit elbuktunk. Négy tönkretett utazás. A tizenkét órás műszakok, amelyek után a fertőtlenítőtől kirepedezett a kezem.
– Rendben – mondtam.
Gábor nagyot sóhajtott. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Azt hitte, megint meghátráltam.
– Na, látod, így már beszélünk – mondta elégedetten. – Visszahívom anyát, és megmondom neki, hogy hozzon saját ágyneműt, mert nálunk nincs elég tartalék.
Bólintottam. Kimentem a konyhából, és átmentem Nóra szobájába.
– Pakolj – szóltam neki. – Holnapután indulunk.
Nóra felnézett a telefonjából.
– Anya, de apa azt mondta, hogy…
– Tudom, mit mondott. Te csak rakd össze a bőröndödet. Fürdőruha, könyvek, töltő. Az útleveled nálam van.
Három másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott. Először láttam mosolyogni egy hónapja. Utána már nyúlt is a hátizsákjáért.
Visszamentem a konyhába. Gábor az asztalnál ült, telefon a kezében, és már azt tárgyalta Máriával, milyen lepedőket hozzon magával.
– Gábor – mondtam. – Nem mondom le a jegyeket.
Felkapta a fejét.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Nórával elrepülünk. Te itthon maradsz, és kimész anyád elé.
A vonal másik végén is csend lett. Biztos vagyok benne, hogy Mária is elhallgatott.
– Most ezt komolyan mondod? – kérdezte Gábor.
– Hét éve, Gábor. Hét éve nem voltam szabadságon. Négy alkalommal veszítettünk pénzt. Heti hat napot dolgozom, tizenkét órákat állok talpon, és a kezem szétnyílik a fertőtlenítőtől. Negyvennyolc éves vagyok. És látni akarom a tengert.
– És anyám? Neki mit mondjak?
– Azt, hogy a feleséged elment pihenni. Először hét év után.
Felállt. A szék lába élesen végigkarcolta a padlót.
– Erika, ha te most elmész, az… – megakadt. – Az tiszteletlenség. Anyámmal szemben. Velem szemben is.
– És a négy tönkretett nyaralás velem szemben minek számított?
Erre nem felelt. Csak állt ott, ökölbe szorított kézzel, benne a telefonnal. A készülékből Mária hangja szűrődött ki:
– Gábor! Mi történik ott? Mit mond?
Én hátat fordítottam, és kimentem.
Azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nóra szobájában ültem, és újra meg újra átnéztem az iratokat. Két útlevél: az enyém és a lányomé. Szállásfoglalás. Biztosítás. Transzfer. Minden ki volt fizetve.
Reggel írtam egy levelet. Rövidet, egy jegyzetfüzetből kitépett lapra:
„Gábor, Nórával elutaztunk. Tíz nap múlva jövünk haza. Menj ki anyád elé. Nekünk szükségünk van erre a pihenésre. Erika.”
Letettem a konyhaasztalra, közvetlenül a bögréje mellé. Aztán megfogtam a két bőröndöt, felébresztettem Nórát, és taxit hívtam.
Az ajtóból még visszanéztem. A lakás néma volt. Gábor aludt.
– Menjünk – mondtam Nórának.
A taxiban vagy öt percig egyikünk sem szólt. Aztán Nóra halkan megkérdezte:
– Anya, apa nagyon mérges lesz?
– Igen – válaszoltam.
– És akkor?
Kinéztem az ablakon. A kora reggeli város szürkén, ismerősen csúszott el mellettünk. Négy óra múlva meglátom a tengert. Hét év után először.
– Akkor semmi – mondtam.
A repülőtéren kikapcsoltam a telefonomat. Csak a gépen indítottam újra, amikor már emelkedtünk. Tizenkét nem fogadott hívás Gábortól. Három üzenet Máriától: „Erika, mit képzelsz magadról?”, „Hozd vissza a gyereket!”, „Ezt nem fogom annyiban hagyni!”
Visszacsúsztattam a telefont a táskámba. Nóra mellettem könyvet olvasott. Az ablakon túl felhők úsztak.
A tenger meleg volt.
Három hét telt el. Nórával lebarnulva érkeztünk haza. A hűtőben befőttesüvegek sorakoztak, tele uborkával; Mária hozta őket. Az asztalon ott feküdt a cetlim. Ugyanaz, amelyet induláskor hagytam. Gábor nem dobta ki.
A nappaliban ült, amikor beléptünk. Ránk nézett, de egy szót sem szólt. Aztán felállt, bement a hálóba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Azóta a nappali kanapéján alszik. Velem nem beszél közvetlenül, csak Nórán keresztül üzen: „Mondd meg anyádnak, hogy dolgozom”, „Kérdezd meg anyádtól, hol van a csekk.” Mária minden este telefonál. Nóra azt mondja, a falon át is hallja: „Kisfiam, ez a nő nem tisztel téged. Ez nem feleség, hanem büntetés.”
Én viszont alszom. Nyugodtan. Hét év óta először. Az éjjeliszekrényemen ott van egy kagyló, amelyet Nóra talált a parton.
A férjem szerint elárultam a családot. Az anyósom szerint otthagytam a férjemet egy nyaralás kedvéért. Én meg azt gondolom, hogy hét év egyetlen igazi pihenőnap nélkül talán feljogosít arra, hogy az ember egyszer saját maga döntsön.
Túl messzire mentem azzal a levéllel és ezzel a szökésszerű indulással? Vagy hét év szabadság nélkül igenis jogom volt felszállni arra a gépre az engedélye nélkül?