Láttam, ahogy Andrea szája egy vékony vonallá szorul.
– Mária Pavlovna – szólalt meg végül halkan –, Erika nem azért nem utazik, mert nincs hozzá kedve.
– Hát akkor miért? – csattant fel az asszony.
Andrea elhallgatott. Rám nézett, mintha a tekintetével kérdezné, beszélhet-e.
Nem vártam meg, hogy helyettem mondja ki.
– Azért, mert valahányszor jegyet veszünk, maga megjelenik – mondtam nyugodtan. Nem emeltem fel a hangom. Csak soroltam a tényeket. – Hét év alatt négyszer. A nászutunkról maga telefonált, mi pedig hazajöttünk. Törökország előtt egy nappal ideállított. Győrrel ugyanez történt. Idén pedig a tenger. Egymillió-százhúszezer forint vissza nem téríthető költség. Összesen kétmillió-ötszázhatvanezer forint ment el így. Kiszámoltam.
Mária Pavlovna ujjai abbahagyták a kopogást az asztalon. A keze félúton megállt a csésze felé.
– Te mégis miket beszélsz itt össze?
– Számokat mondok – feleltem. – Nem vádaskodom. Számok. Ha kell, a dátumokat is felsorolom.
Csend lett.
Andrea felállt, és azt mondta, mennie kell. Kikísértem az ajtóig. Mire visszaértem a konyhába, Mária Pavlovna már Gábort hívta.
Húsz perc sem telt bele, Gábor berontott a lakásba.
– Miért kell anyámat idegenek előtt megaláznod? – állt meg az előszobában, még a cipőjét sem vette le.
– Nem aláztam meg. Összegeket mondtam.
– Miféle összegeket? Miről beszélsz?
– Arról a kétmillió-ötszázhatvanezer forintról, amit az elmaradt utazásainkon buktunk el. Amióta házasok vagyunk.
Gábor az anyjára nézett. Mária Pavlovna a konyhaajtóban állt, karba tett kézzel.
– Kisfiam – mondta hidegen. – Vagy én, vagy ez a nő.
– Anya… – Gábor megdörzsölte az orrnyergét.
– Kérjen bocsánatot – vágta rá Mária Pavlovna.
Gábor felém fordult.
– Erika. Kérj bocsánatot anyától.
Levettem a szemüvegemet, és a kardigánom szélével megtöröltem a lencséket. Nélküle minden elmosódott: Gábor, az anyja, az előszoba, a cipők a küszöb mellett.
– Nem – mondtam. – Nem fogok.
– Akkor elmegyek anyához – közölte. – Amíg észhez nem térsz.
– Rendben – válaszoltam.
Nem erre számított. Láttam abból, ahogy megrándult az álla. De én nem szóltam többet, ő pedig szintén hallgatott. Aztán leakasztotta a kabátját, és kiment. Mária Pavlovna követte. Az uborkás szatyrot az előszobában felejtette.
Leültem a konyhában a hokedlire. Üres volt a lakás. A lábam zúgott a műszak után. Tizenkét óra a pult mögött, aztán ez. Mégis, belül furcsa tisztaságot éreztem, olyat, mint amikor vihar után kitisztul az ég.
Három nap múlva jött haza. Nem kért bocsánatot, nem akart beszélni semmiről. Egyszerűen belépett, felakasztotta a kabátját, aztán leült vacsorázni. Mária Pavlovna visszautazott Szolnokra.
Egy hét múlva Gábor már csak tőmondatokban szólt hozzám. „Kész a vacsora?” „Hol az ingem?” „Menj Nóráért.” Akkor értettem meg, hogy hallgatással büntet. Azért, mert nem borultam az anyja elé bocsánatért.
Újabb hét telt el, és elkezdtem félretenni. Külön számlára. Olyanra, amelyről neki fogalma sem volt.
Az év gyorsan elszaladt. Nóra tizenhat lett, és én intéztem el neki az útlevelet. Gábor aláírta a hozzájárulást, még azt sem kérdezte meg, miért kell. Addig semmi sem érdekelte, amíg az anyja nem telefonált.
Májusban megvettem a jegyeket. Kettőt. Magamnak és Nórának. Antalya, háromcsillagos szálloda, kilenc éjszaka. A saját számlámról fizettem, arról, amelyikről Gábor nem tudott. Havonta száznyolcvannyolzezer forintot tettem félre a fizetésemből. Egy év alatt összegyűlt annyi, amennyi kellett.
Most visszaváltható jegyeket választottam. Ezúttal tanultam a korábbiakból.
Aztán szóltam Gábornak:
– Menjünk el együtt mindannyian. Júniusban. Találtam egy jó lehetőséget.
Úgy nézett rám, mintha hirtelen idegen nyelven szólaltam volna meg. Aztán bólintott.
– Jó. Próbáljuk meg.
Két hétig vártam. Pakoltam a bőröndöket. Nórának vettem új szandált és egy napkalapot. Magamnak naptejet, amely a gyógyszertárunkban húsz százalékkal olcsóbb volt, mert dolgozói kedvezményt kaptam rá.
Négy nappal az indulás előtt Gábor a szokásosnál később ért haza a munkából. Leült az asztalhoz, a telefonját pedig kijelzővel lefelé tette maga elé. Már ismertem ezt a mozdulatot. Ha így rakta le, az azt jelentette: beszélt az anyjával. Vagy az anyja hívta őt.
– Erika – kezdte.
Éreztem, ahogy az ujjaim ökölbe szorulnak. A körmeim a tenyerembe vájtak. Nem haragból, inkább attól a feszült várakozástól, amelyet már túl jól ismertem. Tudtam, mit fog mondani. Négy nappal előre tudtam.
– Anya jön. Ki kell menni elé.
– Mikor? – kérdeztem, bár a választ már sejtettem.
– Holnapután.
Holnapután. Két nappal az indulás előtt.
– Gábor – mondtam lassan. – Te hívtad fel?
– Mi?
– Te telefonáltál neki, és elmondtad, hogy repülünk?
Elkapta a tekintetét. Megint megdörzsölte az orrnyergét. Ebből már mindent értettem. Igen. Ugyanúgy, mint az előző négy alkalommal. Elmondta neki a dátumot, az útvonalat, mindent, amire szüksége volt.