Azt is Mária Pavlovna hozta magával.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Rendes függöny – felelte, és közben az ujjával kopogott az asztalon. – Nem ilyen rongyféle. A mustársárga kórházba való, nem lakásba.
Három másodpercig egy szót sem szóltam. Aztán leakasztottam a tülljét, szépen összehajtogattam, és letettem a sámlira. Elővettem a saját függönyeimet, és elkezdtem visszarakni őket.
Most nem remegett a kezem. Ezúttal már nem.
– Mit művelsz? – Mária Pavlovna hangja hirtelen mélyebb lett.
– Felteszem a saját függönyeimet – mondtam, hátra sem fordulva. – Nekem ezek tetszenek. Ez az én otthonom. És én döntöm el, milyen függöny legyen az ablakon.
Nagyjából öt másodpercig dermedt csend volt. Utána Mária Pavlovna felállt az asztaltól, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy az előszobában tárcsáz. A hangja tompán szűrődött be, de a szavait így is ki lehetett venni: „Gábor, a feleséged tiszteletlen velem. Én ehhez nem vagyok hozzászokva.”
Gábor aznap a szokásosnál korábban ért haza. Úgy csapódott be mögötte az ajtó, hogy Nóra a szobájában összerezzent.
– Te meg mit rendeztél? – támadt rám már a küszöbről.
– Visszatettem a függönyeimet.
– Anya teljesen kiborult! Értünk hozta, fáradozott vele, te meg még egy köszönömöt sem tudtál kinyögni!
Ránéztem. A széles vállaira, amelyek most olyan határozottan feszültek, mert az anyja nem a szobában állt, csak a fal túloldalán. Előtte mindig összehúzta magát. Velem szemben viszont kihúzta a hátát.
– Gábor – mondtam halkan. – A savanyú uborkát megköszöntem. A lekvárt is. A pogácsát is. De a saját lakásomban a függönyöket én fogom kiválasztani.
– Ez a MI otthonunk!
– Akkor miért az anyád dönt benne mindenről?
Erre már nem volt válasza. Megdörzsölte az orrnyergét, sarkon fordult, és bement az anyjához.
Este Nóra odajött hozzám a konyhába. Csendes volt, a tankönyvét szorongatta, mintha csak vízért ugrott volna ki.
– Anya – szólalt meg. – Apa mindig felhívja őt. Minden nyaralás előtt. Hallottam.
– Mit hallottál pontosan?
– Azt mondja neki: „Anya, ekkor és ekkor indulnánk.” És ő megjelenik. Mindig.
Feltettem a vízforralót, és csak álltam mellette, miközben hallgattam a víz zúgását. Tehát nem véletlen volt. Nem rossz időzítés. Négy alkalom egymás után már nem balszerencse, hanem rendszer.
Nóra mellettem toporgott egyik lábáról a másikra.
– Anya, jól vagy?
– Igen – feleltem. – Menj, csináld a leckédet.
De nem voltam jól. Elővettem a telefonomat, megnyitottam a jegyzeteket, és számolni kezdtem. Először a nászút: három főre lefoglalt út, négyszáznyolcvanezer forint. Másodszor Törökország, két éve: hétszázhatvanezer. Harmadszor Győr, tavaly tavasszal: jegyek és szállás kétszázezerért. Negyedszer pedig ez a mostani egymillió-százhúszezer.
Kétmillió-ötszázhatvanezer forint. Hét év alatt. Mind odaveszett.
Gábor ezalatt kétszer is elvitte az anyját Siklósra. Szanatóriumi beutalóval. Mindkét alkalommal a közös pénzünkből.
Bezártam a jegyzetet, félretettem a telefont, és töltöttem magamnak teát. A kezem nyugodt maradt. A döntés még nem állt össze teljesen, de bennem valami már elmozdult a helyéről.
Egy hónappal Mária Pavlovna távozása után meghívtam vacsorára a barátnőmet. Andrea velem dolgozott a gyógyszertárban, kilenc éve ismertük egymást.
Gábor átment az egyik haverjához focit nézni. Nóra a szobájában volt. Andreával bort bontottunk, sajtot vágtunk, és letelepedtünk a konyhában. Hosszú idő után ez volt az első normális esténk.
– Na, hogy vagy? – kérdezte Andrea. – Merre mentek idén nyáron?
– Sehova – mondtam, és még mosolyogtam is hozzá. Már megszoktam ezt a kérdést.
– Megint?
– Megint.
Andrea csak megrázta a fejét. Tudta. Mindenki tudta.
Ekkor megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, és Mária Pavlovna állt a küszöbön, táskával meg egy szatyorral.
– Gábor mondta, ugorjak be, úgyis egyedül vagy otthon – közölte. – Gondoltam, megnézlek. Olyan régen találkoztunk.
Egy hónap telt el. Egyetlen hónap. Nála ez már „régen” volt.
Bejött, meglátta Andreát, majd leült az asztalhoz. Töltöttem neki teát, mert Mária Pavlovna bort nem ivott, és másoknál sem nézte jó szemmel.
Nagyjából tíz percig egészen normálisan folyt a beszélgetés. Aztán Andrea megkérdezte:
– Mária Pavlovna, maga szokott utazni?
És ezzel el is indult.
– Hogyne szoktam! – Mária Pavlovna kihúzta magát a széken. – Gábor elvitt engem Siklósra. Kétszer is. Gyógyfürdő, masszázs, hegyek, friss levegő. Csodálatos volt!
Aztán felém fordult.
– Te meg, Erika, hol jártál mostanában? Valahogy egyetlen fotót sem láttam tőled. Sehol sem voltál?
Megigazítottam a szemüvegemet.
– Nem – mondtam. – Sehol.
– Látja? – fordult Mária Pavlovna Andreához, mintha valami magától értetődő dolgot magyarázna. – Fiatal, egészséges nő, mégsem megy sehova. Gábor ajánlja neki, ő meg visszautasítja. Magára vessen. Én az ő korában már fél országot bejártam.
Andrea rám nézett. Észrevettem a pillantását.