– A tengerparti útból nem lesz semmi – közölte Gábor, fel sem nézve a telefonjából. – Anyám jön hozzánk.
A hálószoba közepén álltam, előttem a nyitott bőrönd. A kezemben egy vadonatúj fürdőruha volt, még a címke is rajta lógott. Hét év után az első.
– Hogyhogy nem lesz semmi? – kérdeztem, és óvatosan letettem a fürdőruhát az ágyra. – A jegyeket már megvettük. Nem visszatéríthetők. Egymillió-százhúszezer forint, Gábor.
Megmasszírozta az orrnyergét, aztán leült a kanapé szélére. Pontosan ezt csinálta mindig, amikor a beszélgetés nem abba az irányba haladt, amerre ő szerette volna.
– Mit tudnék tenni? Már megvette a vonatjegyet. Holnapután itt lesz. Mégsem mondhatom neki, hogy forduljon vissza.
Hét éve voltunk házasok. Ez alatt a hét év alatt egyszer sem jutottam el szabadságra. Se tengerhez, se gyógyüdülőbe, de még egy közeli városba sem egy hétvégére. Sehova. Az első évben volt a nászutunk Pécsen: három nap az egész, mert Mária Pavlovna telefonált, hogy felment a vérnyomása. Hazajöttünk. A vérnyomása végül százharminc per nyolcvan volt, ami az ő korában teljesen szokványos érték. Ezt pontosan tudtam, gyógyszerészként nap mint nap ilyen számokat láttam a recepteken.
Azóta egyetlen utazás sem jött össze. Valahányszor pihenést terveztünk, Mária Pavlovna valahogy mindig megjelent a képletben. Hét év alatt ez már a negyedik alkalom volt. Mintha menetrend szerint történt volna.
– Gábor – ültem le mellé, és igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Négy hónapig tettük félre erre a pénzt. Plusz műszakokat vállaltam. Tizenkét órákat dolgoztam. Láttad, milyen állapotban estem haza.
– Láttam – felelte, továbbra is a kijelzőt bámulva. – De az anyám fontosabb.
Megigazítottam a szemüvegemet. Az ujjaim megcsúsztak rajta; a kezem kiszáradt, berepedezett az állandó fertőtlenítőktől. Nyolc év a patikában, és az ember bőre olyan lesz, mint a csiszolópapír.
– Minél fontosabb? – kérdeztem halkan.
– A tengernél, Erika – nézett rám végre. – Anyám egyedül van. Hetvennégy éves. Ezt tényleg nem érted?
Értettem. Nagyon is. Értettem, hogy Mária Pavlovna Szolnokon lakik, a saját háromszobás lakásában, egy barátnő-szomszéd mellett, aki mindennap benéz hozzá. Értettem azt is, hogy egyedül jár piacra, maga cipeli haza a szatyrokat, és télire saját kezűleg rak el mindent, húsz üveggel egyszerre. És azt is pontosan tudtam, hogy minden „látogatása” ugyanazzal a telefonhívással kezdődik Gábornál: „Kisfiam, úgy hiányzol, felugrom hozzátok egy hétre.”
Az az „egy hét” rendszerint kettőre nyúlt. Aztán háromra. Egyszer Mária Pavlovna egy teljes hónapot töltött nálunk, és csak azért ment haza, mert a szomszédasszonya felhívta, hogy csőtörés volt a lakásában.
– Én nem mondom le az utat – jelentettem ki. – Menj ki te az állomásra, fogadd az anyádat. Én pedig elrepülök.
Gábor felkapta a fejét, mintha valami erkölcstelen dolgot ajánlottam volna.
– Hova repülnél te? Egyedül? A férjed nélkül?
– Nórával.
– Nem – állt fel azonnal. – Nem, Erika. Mi család vagyunk. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy.
És én engedtem. Ahogy az előző négy alkalommal is. Visszatettem a fürdőruhát a szekrénybe, becsuktam a bőröndöt, majd felraktam a magas polcra.
Egymillió-százhúszezer forint veszett oda. Vissza nem váltható jegyekre.
Két nappal később pedig Mária Pavlovna már az előszobánkban állt, a kezében egy nehéz, kockás utazótáskával és egy zacskó házi savanyú uborkával.
– Na, mutassátok csak, mi van itt nálatok – mondta, miközben végigmérte a folyosót. – Ezeket a tapétákat már rég le kellett volna cserélni. Gábor, ti a feleségeddel egyáltalán nem törődtök ezzel a lakással?
Mária Pavlovna három hétig maradt nálunk.
Az első két nap alatt teljesen átrendezte a konyhát. A lábasok másik szekrénybe kerültek. A fűszerek új polcra. A vágódeszkák a mosogató alá, mert szerinte „úgy higiénikusabb”. Én közben tizenkét órás műszakokat húztam le, aztán olyan lakásba értem haza, ahol semmit nem találtam meg.
– Mária Pavlovna – szólaltam meg a harmadik napon, miközben a serpenyőt kerestem az egyik szekrényben. – Én megszoktam egy bizonyos rendet. Nekem úgy praktikus, ha minden ott van, ahol a helye.
A szemüvege fölött nézett rám. Súlyos, felülről lefelé mérő pillantás volt, pedig fél fejjel magasabb voltam nála.
– Te, Erika, a rendetlenséghez szoktál hozzá. Ez nem rend, hanem káosz. Ki tartja a serpenyőt a gabonafélék mellett?
– Nekem így esik kézre – mondtam.
– Nekem viszont nem. És Gábornak sem. Ugye, Gábor?
Gábor az asztalnál ült, kezében a telefonjával, és hallgatott. A válla összegörnyedt, mint mindig, amikor az anyja hozzá fordult.
– Anya – morogta végül. – Jól van már.
Ennyi jutott nekem. Egy „jól van már”. Nem az, hogy „Erikának igaza van”, és nem is az, hogy „anya, ez az ő konyhája”. Csak ennyi.
Az ötödik napon Mária Pavlovna a függönyöket vette célba. Előző évben vettem őket: lenből készültek, mustársárga árnyalatban, és két hétig válogattam, mire megtaláltam azt, amelyik passzolt a fotel kárpitjához és a díszpárnákhoz. Harminckétezer forintba kerültek.
Hazajöttem a munkából, és a függönyök összehajtva hevertek a fotelben. Az ablakokon pedig fehér tüll függött.