— A pénz akkor is a családhoz került volna.
— És mikor lett volna „minden kész”? Amikor a nyaraló már Artjuhov nevére kerül?
— Előtte beszéltünk volna róla.
— László. Az én nevem alá hamis aláírás került. Az én tulajdonomért felvettél hárommillió-négyszáznyolcvanezer forintot. Úgy, hogy én semmiről sem tudtam. Ez nem adminisztrációs hiba volt. Ez döntés volt.
— Ez csak formaság. Fogalmad sincs, hogyan mennek az ilyen ügyek.
— Eleget tudok. És most már a nyomozónak is elmondtam.
Erre elhallgatott. Sokáig nézett rám. Már nem fáradtnak tűnt, inkább olyannak, aki valami egészen mással szembesül. Talán ebben a pillanatban értette meg először igazán, hogy most nem fogok engedelmesen kijönni a szobából, csak mert ő így szól hozzám.
— Te már voltál ott — mondta halkan.
Nem kérdés volt. Megállapítás.
— Igen.
— Eszter… tudod te, mit jelent ez? A szerződés szerint a dupláját kell visszafizetnem. Hatmillió-kilencszázhatvanezer forintot.
— Ez a te gondod. Nem az enyém.
— Honnan szerezzek ennyi pénzt?
— Amikor az én nyaralómat készültél eladni, a hárommillió-négyszáznyolcvanezer forintot valahogy megtaláltad. Most is meg fogod oldani.
Elmentem mellette, be a szobába. A felső polcról levettem az utazótáskát, kinyitottam a fiókot, és lassan, gondosan pakolni kezdtem. Meleg pulóver. Iratok. Telefontöltő. Aztán levettem az asztalom fölül apám fényképét, amely a nyaralóban készült, és azt is a táskába tettem.
László az ajtóban állt.
— Eszter, te most nem mész el.
Nem feleltem. Csak folytattam a pakolást.
— Meg tudjuk ezt másképp is oldani. Visszaadom a pénzt Artjuhovnak, és lezárjuk az egészet.
— A feljelentést már megtettem. Ezt nem lehet csak úgy lezárni.
— Megpróbálhatnád visszavonni.
— Nem.
— Eszter… — A hangja halkabb lett. — Én tényleg a családra gondoltam. Dóra egyedül van, ott a gyereke, az adósságai. Nem tudtam, hogyan kérjem tőled.
Behúztam a táska cipzárját. Kezembe vettem a nyaraló tulajdoni iratait — mindig nálam voltak, soha nem nála —, és az útlevelem mellé csúsztattam őket a belső zsebbe.
— Ha valaki nem tudja, hogyan kérjen, akkor kérdez — mondtam. — Nem ír alá helyettem.
— Eszter…
— Az ügyvédem még ezen a héten keresni fog. Válaszolj neki érdemben. Neked is az az érdeked.
— Eszter, hová mész most?
— A nővéremhez.
— Ez nem megoldás. Nem sétálhatsz ki csak így.
— Nézz ide rendesen — mondtam. — Pont ezt csinálom.
Felvettem a kabátomat, megfogtam a táskát — nehéz volt, valóságos súlya volt —, és eltettem a nyaraló kulcsait.
— A család nem azt jelenti, hogy az ember egyedül dönt mindenről. A másik háta mögött. A tudta nélkül. Idegen kézzel odakanyarított aláírással az én nevem alatt.
Aztán kiléptem az ajtón.
A nővéremnél csend volt. Kicsi lakás, külön szoba, fölösleges kérdések nélkül. Teát töltött, szendvicseket tett elém — csak akkor jöttem rá, hogy reggel óta nem ettem semmit. Aztán leült velem szemben, és mindössze ennyit mondott:
— Jól tetted.
Nem fűzött hozzá semmit. Nem adott tanácsot, nem kezdett faggatózni, nem óvatoskodott azzal, hogy azért mindent át kell gondolni. Csak annyit mondott: jól tetted. Ezért hálásabb voltam neki, mint bármi másért.
Aznap éjjel mélyen aludtam. Hosszú idő után először. Nem azért, mert bármi is végleg rendeződött volna, hanem mert végre pontosan tudtam, mi lesz a következő lépésem.
A közjegyző telefonja reggeli közben ért utol. Tömören beszélt, pontról pontra. Az írásszakértői vizsgálat kimutatta, hogy az aláírás nem egyezik a banki iratokból származó mintákkal. A szerződést hivatalosan jogilag semmisnek minősítették. A tulajdonjog átruházásának bejegyzését a földhivatalnál megakadályozták. Artjuhovot hivatalosan értesítették arról, hogy az ügylet nem vihető végig. Lászlóval szemben pedig felszólítást adtak ki az előleg, vagyis a hárommillió-négyszáznyolcvanezer forint visszafizetésére, mivel ő volt az, aki a semmis iratot benyújtotta. Az ügyet a nyomozó eljárásba vette.
Megköszöntem, és letettem.
Utána felhívtam a kertszövetkezetet. Szóltam, hogy még aznap kimegyek, és megkértem őket, nyissák ki a kaput.
A nyaraló csenddel fogadott. Kinyitottam a zárat, végigsétáltam a telken. A kerítés mellett álló almafa már virágzott; észre sem vettem, mikor jutott el idáig. A paradicsompalánták az ablakpárkányon sorakoztak, kissé megnyúltak, amíg nem jártam ott, de éltek, erősek voltak. Áprilisban ültettem őket, külön emiatt utaztam ki egyetlen napra, amikor László a városban maradt.
Kivittem a ládákat, és nekiláttam elültetni a palántákat az ágyásba. Az eső után puha volt a föld. A kezem egyenletesen dolgozott, a fejem pedig tiszta volt.
Tizenöt éven át azt hittem, a nyugalom azt jelenti, hogy békén hagynak. Kiderült, hogy a nyugalom inkább az, amikor a saját irataimat én tartom a kezemben.
Elértem az ágyás végéig, felegyenesedtem, és végignéztem a telken. Határvonalak, öreg ház, almafa a kerítésnél.
Az enyém.
Aztán visszamentem a házba, elővettem a telefonomat, és felhívtam az ügyvédet, hogy megbeszéljük az ügy következő lépéseit.
A saját aláírás az egyetlen aláírás, amelynek valóban súlya van.