— Ez nem félreértés, Eszter. Nem olyasmi, hogy „nem gondolta végig”. Pontosan tudta, mit csinál?
— Tudta — feleltem. — Csak abban bízott, hogy nem bukkanok rá a papírra idő előtt. Vagy ha mégis, akkor is hallgatni fogok.
— Tizenöt évig hallgattál?
— Néha igen. De most már nem.
Mária sokáig nézett rám. A tekintete nem faggatott, inkább mérlegelt. Aztán egészen halkan bólintott, mintha egy régen magában hordozott kérdésre végre választ kapott volna.
Felállt, odament a tűzhelyhez, és feltette a vízforralót. Nem azért, mert teára vágyott, hanem mert kellett valami, amivel lefoglalhatja a kezét.
— Mit akarsz tenni?
— Meg akarom tartani a telket — mondtam. — És azt akarom, hogy László neve egyetlen olyan iraton se szerepeljen, amely az én tulajdonomhoz kapcsolódik.
— Akkor jól figyelj. Először közjegyzőhöz mész: rögzíteni kell a szerződést és az aláírás vitatását. Utána rendőrség. Pont ebben a sorrendben. Ha felcseréled, csak összekuszálod.
— Rendben.
— Holnap veled mehetek.
— Nem kell. Megoldom.
Mária alaposan végigmért. Aztán lassan bólintott; nem úgy, mint aki csak beleegyezik, hanem úgy, mint aki valóban hisz a másikban.
— Tudom, hogy képes vagy rá. Csak azt mondom: ha kellek, itt vagyok. Bármikor.
Másnap reggel kilenckor már a közjegyző előtt ültem. Magammal vittem a szerződést, a telekről szóló tulajdoni igazolást és a személyi irataimat. A közjegyző negyven körüli nő volt, nyugodt, összeszedett, olyan ember, aki nem hadar és nem ítélkezik. Egyenként átnézte a papírokat, majd félretette őket, és kérdezni kezdett.
— Ön írta alá ezt a szerződést?
— Nem.
— Adott bárkinek közjegyző előtt hitelesített meghatalmazást arra, hogy erről az ingatlanról rendelkezzen?
— Soha.
— Tud arról, hogy a szerződés alapján előleg érkezett?
— Tegnap mondta el a férjem. Az összeg hárommillió-négyszáznyolcvanezer forint.
A nő világosan elmagyarázta: az örökségként kapott telek nem számít közös házastársi vagyonnak, még akkor sem, ha valaki házasságban él. Lászlónak nem volt joga sem eladni, sem az én nevemben bármilyen megállapodást aláírni, közjegyzői meghatalmazás nélkül pedig végképp nem. Az irat, amelyet a kezemben tartottam, jogilag a keletkezésének pillanatától érvénytelen, mintha soha nem is létezett volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne bajom a vevő követeléséből, hiszen ő már fizetett, és visszakérheti a pénzét.
— Írásszakértői vizsgálatra lesz szükség — mondta a közjegyző. — Annak kell kimondania, hogy az aláírás nem egyezik az önével. Ezzel párhuzamosan feljelentést kell tennie. A kettő együtt zárja le biztonságosan a helyzetet.
— A vevő jóhiszeműnek számít? — kérdeztem.
— Ezt majd a nyomozás tisztázza. Az ön feladata most az, hogy a hamisítás ténye rögzítve legyen, mielőtt az adásvétel átvezetése megtörténne.
— Mennyi időm van?
— A birtokbaadás határideje a szerződés szerint június tizenötödike. — Lenézett a papírra. — Vagyis ma. A legjobb, ha azonnal lép.
Az órámra pillantottam. Délelőtt tíz volt.
László tizenegykor hívott, amikor már a rendőrkapitányság felé mentem.
— Eszter, hol vagy?
— Ügyet intézek.
— Artyukhov választ akar. Vagy megkapja a telket, vagy vissza kell adnunk az előleget kötbérrel együtt.
— Ez az ő joga.
— Eszter, ha nem visszük végig az üzletet, nekem duplán kell fizetnem. A foglaló feltételei szerint ez már majdnem hétmillió forint.
— Neked. Nem nekem. Te írtad alá.
— A te neved szerepel rajta!
— De nem az én aláírásom. Ez óriási különbség.
— Mit művelsz?
— Rendezem a dolgot — mondtam, és megszakítottam a hívást.
A rendőrségen közel két órát töltöttem. Részletes feljelentést írtam: a szerződés keltezését, az összeget, a telek helyrajzi számát, azt, hogyan találtam meg az iratot, és mindent, amit Lászlóról tudniuk kellett. Szándékosan lassan írtam, minden bekezdést újraolvastam, nehogy bármi kimaradjon. A nyomozó ötvenes férfi volt, éber, figyelmes tekintettel; nem beszélt feleslegesen, csak pontos kérdéseket tett fel. Átvette a szerződés másolatát, elkérte a tulajdoni igazolás eredetijét, feljegyezte a közjegyző adatait. Azt is elmondta, hogy a feljelentés rögzítése automatikusan akadályozza a tulajdonjog átvezetését az ingatlan-nyilvántartásban. Vagyis az ügyletet nem lehet befejezni, amíg a feljelentést vissza nem vonják, vagy hivatalosan el nem bírálják.
— A férje tudja, hogy itt van? — kérdezte.
— Nem.
— Hamarosan meg fogja tudni.
— Akkor tudja meg — feleltem.
Mária a ház előtt várt rám, két bevásárlószatyorral a kezében. Úgy nézett, ahogy az ember akkor néz valakire, amikor előbb meg akar bizonyosodni róla, hogy az illető egyben van.
— Na?
— Beadtam a feljelentést. A közjegyző rögzítette a vitatott szerződést. Artyukhov hivatalos értesítést fog kapni.
— László otthon van. Engem is hívott, kérdezgette, hol vagy.
— Mit mondtál neki?
— Azt, hogy nem tudom. — Kis szünet után hozzátette: — Eszter, biztos vagy ebben?
— Igen.
— Ez nagyon nagy lépés.
— Ő tette meg először. Három hete, amikor az én nevem alá odakerült valaki más aláírása.
László az előszobában várt. Amint kinyitottam az ajtót, már beszélni is kezdett; gyorsan, előre összerakott mondatokkal.
— Eszter, beszéljük meg normálisan. Nem akartalak megbántani. Azt hittem, egyedül elrendezem az egészet, és csak akkor szólok, amikor már minden kész.