Ott volt a helyrajzi szám, a terület nagysága, a cím, minden adat hibátlanul, hivatalos pontossággal. A vételár betűvel és számmal is szerepelt. Az átadás határideje: június tizenötödike. Vagyis a mai nap.
A vevő vállalta, hogy az aláírástól számított három napon belül 3 480 000 forint előleget fizet. A szerződés keltezése május huszonharmadika volt. Három nap — az május huszonhat. Most pedig június tizenötödike van. Az előlegnek tehát már régen meg kellett érkeznie.
Összehajtottam a papírokat, letettem őket az ágyra, és ülve maradtam egy percig. Nem szóltam, nem kapkodtam levegő után, nem tört rám pánik. Odabent valami egészen különös csend lett. Nem félelem volt ez, inkább annak az ellenkezője. Tisztánlátás. Mintha valami, ami hosszú ideje nyomott valahol a bordáim alatt, most végre nevet és alakot kapott volna.
Tizenöt év — ez járt a fejemben. Tizenöt éven át abban a hitben éltem, hogy ismerem ezt az embert. Hogy a szokásai, a hanghordozása, a döntései egyszerűen a természetéhez tartoznak, és az ember idővel megtanul együtt élni velük. Most derült ki, hogy mindez csak a felszín volt. Alatta pedig ez lapult: egy hivatalos irat az én nevemmel, de idegen kéz által odakanyarított aláírással.
Felálltam, magamhoz vettem a szerződést, és visszamentem a dolgozószobába.
— Az előleg már megérkezett a számlára? — kérdeztem, amint beléptem.
László az ablaknál állt. Lassan fordult felém.
— Nincs jogod beleütni az orrod az én pénzügyeimbe.
— Ez az én nyaralóm, László. Mindenhez jogom van, ami vele kapcsolatos.
— Házastársak vagyunk. Közösen szerzett vagyon.
— Nem. Örökségként kaptam. Különvagyonom. Ezt te is pontosan tudod. Mindketten tudjuk.
Egy darabig hallgatott. Aztán olyasmit tett, amire nem számítottam: leült a fotelbe, és összefonta maga előtt a karját. Mintha tárgyalásra készülne. Nem magyarázkodásra — tárgyalásra.
— A 3 480 000 forint már bejött. Az én számlámra. Később akartam beszélni veled róla, amikor minden elrendeződik.
— Később — ismételtem halkan. — Amikor a nyaraló már Artyuhov nevére került volna.
— Eszter, mi ezt meg tudtuk volna…
— Hol van most a pénz?
— A kártyámon.
— Egyáltalán szándékodban állt elmondani nekem?
Nem válaszolt rögtön. A csend túl hosszúra nyúlt.
— László. El akartad mondani?
— A végleges ügylet lezárása előtt akartam veled megbeszélni.
Vagyis nem. Azt tervezte, hogy megszerzi a 13 600 000 forintot, aztán kész tények elé állít. Vagy talán még azt sem: egyszerűen átpakolja a pénzt, és majd később megmagyarázza, amikor a nyaraló már másé, és visszacsinálni semmit sem lehet. Kiszámolta. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt tizenöt évben annyi minden mást is kiszámolt.
— Mire kellett volna a pénz?
Megint hallgatás következett.
— Családi szükségletekre.
— Pontosan milyen szükségletekre?
— Eszter…
— Milyen családi szükségletekre, László?
Elfordult, és kinézett az ablakon.
— Dóra nehéz helyzetbe került.
Dóra a lánya az első házasságából. Harmincegy éves, egy másik városban él, és amióta Lászlóval összeházasodtunk, egyszer sem jött el hozzánk vendégségbe. Tizenöt év alatt egyszer sem. Amikor viszont pénzre volt szüksége, telefonált, László pedig mindig felvette. Három évvel ezelőtt 960 000 forintot adott neki. Akkor azt mondta, a jutalmából vette ki. Hittem neki, és nem kérdeztem semmit. Most, ott állva a dolgozószoba közepén, kezemben a szerződéssel, ez a 960 000 forint jutott eszembe. Hogy vajon miből adta. És az is, hányszor hittem még neki úgy, hogy közben egyetlen kérdést sem tettem fel.
— Mennyit akartál neki adni?
A tekintetében fáradtság ült. Nem szégyen. Annak az embernek a fáradtsága, akit rajtakaptak valamin, amit ő helyesnek tartott, és már majdnem be is fejezett.
— 3 200 000-et. Az előlegből. A többi maradt volna nekünk.
— Az én nyaralóm előlegéből. Amit az engedélyem nélkül adtál el. Úgy, hogy az én nevem alá valaki más írta oda az aláírást.
— Eszter, elég legyen. Ez még nem a végleges szerződés.
— Ez adásvételi szerződés. Aláírással. Csakhogy az nem az én aláírásom.
Felállt.
— Túlságosan hevesen reagálsz. Felhívom Artyuhovot, megmondom neki, hogy időre van szükség. Elrendezem.
— Te már semmit sem fogsz elrendezni.
Felvettem az iratokat, és kimentem. Ezúttal végleg.
Mária két házzal arrébb lakott. Harminc éve voltunk barátnők, még a régi munkahelyünkről, abból az időből, amikor fuvarlevelekkel, jegyzőkönyvekkel és szerződésmappákkal rohangáltunk tárgyalásról tárgyalásra, és jobban ismertük egymást, mint bármelyik férj valaha. Azonnal ajtót nyitott, és elég volt ránéznie az arcomra.
— Gyere be. Felteszek teát.
— A tea várhat. Ezt nézd meg.
Letettem a szerződést a konyhaasztalára. Mária két kézzel fogta meg a lapokat, és lassan, figyelmesen olvasni kezdett. Nem sietett. Lapozott, aztán visszatért az aláíráshoz. Még egyszer végigfuttatta rajta a szemét, majd a szemüvege fölött rám nézett.
— Ez a te aláírásod?
— Nem.
— Adtál neki meghatalmazást? Akár egyszer is? Bármire, ami ezzel a telekkel kapcsolatos?
— Soha. Életemben egyszer sem.
Mária visszatette a szerződést az asztalra, és rátette a tenyerét, mintha le akarná szorítani.
— Eszter. Ez büntetőügy.
— Tudom.
— Okirat-hamisítás. Vagyon elleni csalás.