— Eszter, már megint a papírjaim között turkálsz? — László olyan nesztelenül lépett be a szobába, hogy összerezzentem.
— A szemüvegemet keresem — feleltem, és közben nem vettem le a tekintetemet az íróasztalról.
— A szemüveged a hálóban van. Reggel láttam az éjjeliszekrényen. Menj.
A hangja teljesen egyenletes volt. Ezt a tónust túlságosan is jól ismertem: akkor beszélt így, amikor azt akarta, hogy elhallgassak, és tűnjek el a közeléből. Máskor engedelmeskedtem volna. Tizenöt év alatt belém ivódott ez a mozdulat: meghallani ezt a hangot, és félreállni. Most azonban nem mozdultam.
Az asztal szélén iratköteg feküdt, gemkapoccsal összefogva. Legfelül egy lap hevert, rajta nagy betűkkel a cím: „Adásvételi szerződés telek tulajdonjogának átruházásáról”. Alatta pedig ott állt a nevem. Belák Eszter. És egy aláírás. Csakhogy az nem az enyém volt.
Én soha életemben nem írtam így alá semmit. Egy pillanatra még az is átfutott rajtam, hátha rosszul olvasom a nevet, hátha valaki más szerződését tartom a kezemben, más papírjait, más történetét. De nem. Belák Eszter. Ez én voltam. A Fenyő utcai nyaraló is az enyém volt. Az aláírás viszont nem.
— Mi ez? — kérdeztem.
— Semmi közöd hozzá. Mondtam, menj ki.
Mielőtt odaérhetett volna hozzám, felkaptam az iratokat az asztalról.
Sokféle időszakunk volt Lászlóval. Ő öt évvel idősebb nálam: hatvanhárom éves, én ötvennyolc. Akkor ismertem meg, amikor épp kilépett az első házasságából, én pedig a válásom után már tíz éve egyedül éltem. Azt hittem róla, felnőtt, komoly, biztos pont lehet az életemben. Talán az első három évben tényleg ilyen is volt. Aztán lassan minden megváltozott. Először csak a hangnem. Utána az, hogy egyre gyakrabban döntött kettőnk helyett. Végül már az is szokásává vált, hogy egyáltalán nem beszélt meg velem semmit.
A nyaralót Pest megyében apámtól örököltem. Negyven perc volt a várostól, hatszáz négyzetméteres telek, öreg ház, a kerítés mellett almafával. Minden nyáron kijártam oda, paradicsomot ültettem, lekvárt főztem. László nem szeretett velem tartani; mindig azt mondta, messze van, és ott úgyis csak unatkozna. De amint apám halála után a saját nevemre került az ingatlan, egyszer csak érdeklődni kezdett: mennyit érhet most egy ilyen telek, nem gondolkodom-e az eladásán, minek nekem ez az egész nyűg. Én mindig röviden válaszoltam: nem akarom eladni. Ilyenkor elhallgatott. Aztán néhány hónap múlva újra elővette a témát.
Soha nem állt szándékomban megválni tőle. Az a nyaraló az enyém volt, az egyetlen dolog, ami valóban csak hozzám tartozott. A lakás, ahol Lászlóval éltünk, az övé volt, még a házasságunk előtt vásárolta. Ott minden az ő ízlése, az ő rendje, az ő akarata szerint létezett: a bútorok, amelyeket ő választott, a szabályok, amelyeket ő állított fel, és a hangja, amely betöltötte a tereket. A nyaralóban viszont én ültettem a paradicsomot, én főztem a lekvárt, és ott minden az enyémnek érződött.
Ott, előtte hajtottam szét a papírokat.
A szerződést három héttel korábban készítették. Eladó: Belák Eszter. Vevő: bizonyos Artuhov Gábor. Vételár: tizenhárommillió-hatszázezer forint. Az „eladó aláírása” rubrikában valami olyan firka állt, amely távolról emlékeztetett egy hurkos „E” betűre, pedig az én aláírásomban soha nem volt semmiféle kacskaringó. Mindig egyértelműen, tisztán írtam alá, még abból az időből hoztam ezt magammal, amikor könyvelőként dolgoztam a régi rendszerben.
— László — szólaltam meg meglepően nyugodtan —, te eladtad a nyaralómat?
— Intézem az ügyet. A pénz a családba kerül.
— Meghamisítottad az aláírásomat.
— Nem hamisítottam én semmit. Csak előkészítettem egy szerződést. Ennek még nincs jelentősége. Nyugodj meg.
Az „előkészítettem” szót olyan magabiztosan ejtette ki, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Újra ránéztem a lap tetejére. Ott nem az állt, hogy előszerződés, hanem az, hogy adásvételi szerződés. A dátum: május huszonharmadika. Pontosan huszonhárom nappal korábbi.
Visszatettem a szerződést az asztalra, de nem engedtem el.
— Hol van a pénz? — kérdeztem.
— Miféle pénz?
— A tizenhárommillió-hatszázezer forint. Artuhov már fizetett?
— Ezek az én tárgyalásaim, Eszter. Te nem érted, hogyan mennek az ilyen dolgok.
Értettem én eleget. Tizenöt év alatt volt időm megtanulni, hogyan működik László. Ha valamit el akart titkolni, azt mondta, nem értem. Ha azt akarta, hogy beleegyezzek valamibe, akkor az „a család érdekében” történt. Ha pedig azt várta, hogy elhallgassak, pontosan ilyen simára és hidegre váltott a hangja, mint most.
— Add ide azt a papírt — mondta, és kinyújtotta a kezét.
Egy lépéssel hátrább húzódtam.
— Nem.
Nézett rám. A szemében valami új jelent meg. Nem düh volt, inkább zavartság. Nem számított rá, hogy ezúttal nem fogok kimenni a szobából.
— Eszter, ne csinálj ebből ügyet.
— Nem csinálok. Épp olvasom.
A papírokkal a kezemben mentem ki.
Ahogy végighaladtam a folyosón, csak egyetlen gondolat zakatolt bennem: a saját tulajdonom eladásáról szóló szerződést szorongatom. Olyan szerződést, amelyet László készíttetett el, valaki más kezével íratott alá helyettem, és amely alapján talán már pénzt is kapott. Mindezt huszonhárom nap alatt, miközben én mellette éltem, és semmiről sem sejtettem semmit.
A hálóban megtaláltam a szemüvegemet. Valóban ott feküdt, ahol mondta: az éjjeliszekrényen. Feltettem, aztán az elejétől a végéig újra átolvastam a szerződést. Három oldal volt. A telek leírása aprólékosan, minden hivatalos adattal szerepelt benne.