Azt úgy élte meg, mintha az asszony ezzel is a fölényét akarná bizonyítani. A nap hátralévő részében a nappaliban terpeszkedett: a tévét indokolatlanul hangosra állította, egymás után hívogatta az ismerőseit, és erőltetett vidámsággal próbálta betölteni a lakás levegőjét. Márk pedig, megérezve, hogy az apja feltétel nélkül mögötte áll, egészen elkanászodott. Többé nem húzódott vissza a saját szobájába, hanem úgy járt-kelt a konyha és a nappali között, mintha birtokba venné a terepet: morzsákat, csokoládépapírokat, maszatos bögréket hagyott maga után, afféle nyomjelzésként.
Vasárnap estére Gáborban lassan összeállt a felismerés, hogy ebben az idegeket felőrlő állóháborúban nem ő áll nyerésre. A következő munkahétre már nem maradt egyetlen tiszta inge sem, és pusztán attól, hogy esetleg neki kellene a mosógéppel vesződnie, tompa, nehéz harag gyűlt fel benne. Elhatározta, hogy lép. Nem békülni akart, még csak nem is rendezni a helyzetet. Büntetni akart. Világossá tenni, ki parancsol ebben a lakásban, és erőből visszalökni mindent a régi kerékvágásba.
Becsörtetett a fürdőszobába, felkapta a szennyestartót, majd látványos mozdulattal az egész tartalmát a padlóra borította. Fehér, sötét, tarka ruhák gurultak szét egyetlen zavaros halommá. A kupac tetején ott hevert Eszter finom selyemblúza is, amelyet a másnapi fontos tárgyalásra készített elő. Gábor egyetlen lendülettel a karjára söpörte az egészet: a saját farmerját, Márk zoknijait, és természetesen azt a blúzt is. Aztán a mosógép felé indult velük.
Eszter éppen akkor lépett ki a hálóból, amikor Gábor már gyömöszölte befelé a vegyes ruhakupacot a dobba. Megállt az ajtóban. Az arca elsimult, kifejezéstelenné vált, mintha egy hideg maszk került volna rá.
— Mit művelsz? — kérdezte csendesen. A hangja halk volt, de egyetlen rezdülésnyi gyengeség sem bujkált benne.
— Mosok. Hihetetlen, igaz? — felelte Gábor anélkül, hogy hátranézett volna, és tovább tuszkolta a ruhákat a gépbe. — Ha a feleségem hirtelen úgy dönt, hogy ő valami kényes úrnő, aki nem ér hozzá a koszos holmikhoz, akkor kénytelen vagyok én megcsinálni.
— A blúzomat vedd ki — mondta Eszter.
Nem kérte. Nem is könyörgött. Úgy hangzott, mint egy utasítás.
— Nem veszek ki semmit — csattant fel Gábor, és dühösen becsapta a mosógép ajtaját. — Ami koszos, az mosásba kerül. Egy szennyestartónk van, egy mosógépünk. Vagy most már azt is kettéosztottad magadban?
A mosószeres rekesz felé nyúlt, de Eszter egy lépéssel közelebb ment, és a tenyerét ráfektette a gép oldalára.
— Tönkre fogod tenni. És ezt nagyon jól tudod.
Ebben a pillanatban Márk is előkerült a szobájából. Végigmérte a jelenetet, és az arcán elégedett, kárörvendő vigyor jelent meg. Nekidőlt az ajtófélfának, összefonta a karját, és úgy helyezkedett el, mint aki kényelmesen végignézne egy előadást.
— Apa, ugyan már, hagyd azt a rongyot — nyújtotta el lustán. — Ha tönkremegy, majd vesz másikat. Nem akkora tragédia.
Gábor pedig nem szólt rá. Nem állította le, nem tette helyre, nem mondta neki, hogy fogja be. Ehelyett csak oldalra fordult, és bólintott a fiának.
Ez az apró mozdulat többet ért minden kiabálásnál. Ez a néma, cinkos férfiszövetség Eszter ellen volt az utolsó ütés. Az asszony tekintete előbb Márk önelégült arcán állapodott meg, aztán Gábor haragtól eltorzult vonásain. Abban a néhány másodpercben mindent világosan látott. Itt már nem létezett család. Csak ők ketten voltak: apa és fiú, egy összezáró kis klán. És vele szemben ott állt ő, a betolakodó, a zavaró tényező, akit legszívesebben eltüntettek volna az útból.
Eszter szó nélkül elvette a kezét a mosógépről. Nem vitázott tovább, nem magyarázkodott, nem próbált észérveket felsorakoztatni. Egyszerűen megfordult, és kilépett a fürdőszobából.
Gábor diadalittasan elvigyorodott a távozó háta mögött. Beöntötte a mosóport, majd kelleténél nagyobb erővel rányomott az indítógombra. A gép mély, morajló hangon életre kelt, és elindult a program, amelyről mindketten tudták, hogy kárt fog okozni. Gábor mégis úgy érezte, győzött.
Alig telt el azonban egy perc, amikor a nappali felől szokatlan, éles csikorgás hasított a lakás csendjébe. Gábor és Márk egyszerre kapták fel a fejüket. Összenéztek, majd sietve elindultak megnézni, mi történik.
A nappaliban fogadó látvány mindkettőjüket földbe gyökerezett lábbal állította meg. Eszter a nehéz könyvszekrényt tolta el a faltól. Nem kapkodott, nem lihegett, mintha különösebb erőfeszítésébe sem kerülne. A mozdulataiban mégis volt valami jeges, elszánt düh. A bútort a szoba közepe felé vonszolta, úgy, hogy az merőlegesen álljon az ablakra és az ajtóra. A szekrény lábai fájdalmasan felsikoltottak a parkettán, a hang szinte belevágott a fülbe.
— Te megőrültél? — üvöltött rá Gábor. — Szétvered a bútort! Mit csinálsz?!
Eszter nem válaszolt. Addig nem is nézett rájuk, amíg a szekrényt pontosan oda nem húzta, ahová akarta. A hatalmas bútor kettészelte a lakás legnagyobb helyiségét, két furcsa, aránytalan részre osztva a nappalit. Az egyik oldalon maradt a kanapé, a televízió és Márk szobájának ajtaja. A másikon az ő fotelje állt, az állólámpája, valamint a hálószoba és az előszoba felé vezető út.
Ezután Eszter némán a bejárathoz ment, majd egy tekercs festőszalaggal tért vissza. Gábor és Márk döbbenten figyelték, ahogy lehajol, és egyenes, határozott vonalat ragaszt a padlóra: a szekrénytől egészen a bejárati ajtóig. A szalag világos csíkja élesen választotta ketté a lakást, mintha nem is padlóra került volna, hanem közéjük.
Amikor elkészült, felegyenesedett. Az arca nyugodt volt. Túlságosan is nyugodt.
— A saját világotokban akartatok élni kettesben? — kérdezte halkan. — Tessék. Ott van a ti részetek. Ez pedig az enyém. A határt nem lépitek át.