A fennmaradó pénzt Mária lakásának rendbetételére szántam volna. Úgy gondoltam, ha már együtt képzeljük el a folytatást, legalább legyen egy kényelmes, élhető otthonunk. Csakhogy Mária egyszer csak előállt azzal, hogy jelentkezzem be magukhoz, utána pedig már azt sürgette, hogy ide is költözzünk.
– De miért volt erre szükség? – ráncolta a homlokát Gábor.
Péter lesütötte a szemét, és halkabban folytatta:
– Azt hiszem, attól tartott, hogy egyszerűen lelépek. Hogy zsebre teszem a pénzt, aztán nyomtalanul eltűnök. Ezért akart mindenáron valamilyen köteléket, valami hivatalos kapaszkodót teremteni.
Én csak hitetlenkedve ingattam a fejem.
– És maga valóban el akart menekülni?
Péter nem válaszolt rögtön. Látszott rajta, hogy mérlegeli, mennyit mondjon ki.
– Eleinte nem – felelte végül. – De be kell vallanom, igen… ez a kapcsolat nekem túl gyors, túl nyomasztó lett. Mária erős akaratú asszony, és én nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire rám telepedjen.
– Akkor most mit akar? – kérdezte Gábor feszülten.
Péter mintha erre készült volna: kihúzta magát, és tárgyilagos hangon beszélni kezdett.
– Felajánlok egy egyezséget. Fizetek maguknak nyolcszázezer forintot azért a kellemetlenségért, amit okoztam. Cserébe kérem, hogy a bejelentésem maradjon érvényben három hónapig, amíg elintézem a nyugdíjjal kapcsolatos ügyeimet. Amint ez megvan, önként kijelentkezem, és többé nem zavarom magukat.
– És az anyámmal mi lesz? – Gábor hangjában most már nem harag, hanem aggodalom volt.
– Ez a legfájdalmasabb része – ismerte be Péter. – De őszintén szólva ez a házasság így sem tartott volna sokáig. Túlságosan mások vagyunk. Inkább most érjen véget, mint később, amikor már még nagyobb kárt okozunk egymásnak.
Sokáig ízlelgettem magamban az ajánlatát. Az egyik felem azonnal ajtót mutatott volna neki. A másik, józanabbik felem viszont azt súgta: a helyzetet talán így lehet a legkevesebb veszteséggel lezárni. Nyolcszázezer forint nem csekélység, főleg ennyi idegeskedés után.
Ezért összeült a családi kupaktanács. Eljött a nővérem, Júlia, Gábor bátyja, Balázs, és István is, aki az egész ügyben józan tanácsadónknak bizonyult.
– Jogi szempontból már most meg lehetne támadni az egészet – jelentette ki Júlia. – A meghatalmazás nem valódi, tehát a bejelentés sem áll meg.
– Igaz – bólintott Balázs –, de ha fizet, és közben vállalja, hogy három hónap múlva magától eltűnik, lehet, hogy kevesebb a hercehurca. Nem biztos, hogy érdemes bíróságra, rendőrségre, botrányra pazarolni az erőnket.
– Máriáról se feledkezzünk meg – szólt közbe István. – Ő nem kívülálló. Nélküle ez az egész nem történhetett volna meg.
Gábor tenyerével végigdörzsölte az arcát.
– Anyu össze fog omlani. Ő tényleg szerelmes Péterbe.
– Tudom – mondtam fáradtan. – De jobb, ha most fáj neki, mintha később minden megtakarítását, nyugalmát és maradék bizalmát is elveszítené.
Hosszú vita után végül elfogadtuk Péter ajánlatát, de nem feltételek nélkül. Ragaszkodtunk hozzá, hogy közjegyző előtt írja alá: három hónap elteltével kijelentkezik. Máriának pedig írásban kellett nyilatkoznia arról, hogy semmiféle igényt nem támaszt a lakással kapcsolatban, sem most, sem később.
A döntő megbeszélést nálunk tartottuk. Mária sápadtan ült a kanapén, és amikor Péter mindenki előtt kimondta, hogy véget akar vetni ennek az egésznek, olyan arcot vágott, mintha kihúzták volna alóla a talajt.
– Tehát kihasználtál? – kérdezte rekedten, megtört tekintettel.
– Mária, kérlek, ne fogalmazz így – próbálta csitítani Péter. – Egyszerűen elsiettünk mindent. Időt kellett volna adnunk magunknak, hogy valóban megismerjük egymást.
– Megismerjük? – csattant fel Mária. – Férj és feleség vagyunk!
– És ez hiba volt – mondta Péter csendesen, de határozottan. – Amint a nyugdíjügyem lezárul, beadom a válókeresetet.
Mária ekkor sírni kezdett. És bármilyen dühös voltam rá korábban, abban a pillanatban mégis megsajnáltam. A sok ravaszkodás, nyomásgyakorlás és titkolózás mögött ott ült egy magányos asszony, aki görcsösen kapaszkodott egy későn érkezett boldogság illúziójába.
Odamentem hozzá.
– Mária – mondtam halkan –, nézzünk szembe az igazsággal. Évekkel ezelőtt segített nekünk a lakásügyben, és ezt sosem tagadtam. Hálás vagyok érte. De ez nem jelenti azt, hogy joga van irányítani az életünket.
Könnyes szemmel nézett fel rám.
– Én csak azt szerettem volna, hogy öreg napjaimra jusson nekem is egy kis öröm.
– Az öröm nem állhat hazugságon – szólalt meg Gábor, és átkarolta az anyját. – Te ennél többet érdemelsz. Péternél is többet.
Végül minden irat elkészült, minden aláírás a helyére került. Péter kifizette a megállapodott összeget, megkapta a három hónap haladékot, majd pontosan akkor lépett ki az életünkből, amikor ígérte. Dóra is hozzájutott ahhoz a pénzhez, ami járt neki. A legnehezebb mégis Máriának volt.
Meglepő módon Erika, a szomszéd, aki addig csak kívülről figyelte a történteket, igazi támasza lett. Együtt kezdtek el járni a nyugdíjasklubba, programokat szerveztek maguknak, és Mária lassan-lassan újra talpra állt.
Fél évvel később meglátogatott minket. Már nyugodtabbnak tűnt, bár a mosolyában még ott bujkált némi keserűség.
– Tudod – mondta nekem –, hibáztam. A bejelentéssel is, a lakással kapcsolatos követelésekkel is. Mindennel.
– Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni – feleltem. – Az számít, hogy mindannyian levontuk belőle a tanulságot.
– Levontuk bizony – bólintott. – Főleg azt, hogy az ember az én koromban se veszítse el teljesen a józan eszét, csak mert szerelmes lett.
– Szerintem nem ez a legfontosabb – ellenkezett Gábor. – Hanem az, hogy ne titkolózzunk egymás előtt.
Nekünk is át kellett gondolnunk sok mindent. Gábor végre megtanulta, hogy a szeretet nem jelent feltétlen engedelmességet, és hogy lehet egyszerre jó fiú és jó férj is. Én pedig megértettem: a kompromisszum nem mindig meghátrálás. Néha épp az a legbölcsebb döntés.
A lakással kapcsolatban végre minden rendeződött. Megcsináltattuk azt a felújítást, amelyről évek óta beszéltünk, a papírokat rendbe tettük, és többé senki sem jelent meg váratlanul azzal, hogy neki itt bármiféle joga volna.
István egyszer így foglalta össze az egészet:
„A családi titkoknak rossz szokásuk, hogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kerülnek elő. A legjobb, ha az ember eleve nem gyárt belőlük egyet sem.”
Ebben pedig teljesen igaza volt.