— Nem vagyok a fiad cselédje, és nem vagyok az a kislány sem, akit büntetlenül lehet rugdosni szavakkal! Ha képtelen vagy megértetni azzal a tizenhat éves, elkanászodott kölyökkel, hogy velem nem beszélhet úgy, ahogy kedve tartja, akkor innentől kezdve nem főzök neki, és nem szedem össze utána a mocskot sem! Lakjon a saját disznóóljában, és oldja meg az étkezését egyedül, ha már ennyire felnőttnek képzeli magát!
A mondatok súlyos, hideg darabokként estek bele a nappali feszült némaságába. Eszter a fotel mellett állt; ujjai fehéredésig szorították a támla szélét, tekintete pedig a férjére szegeződött. Gábor mozdulatlanul terpeszkedett a kanapén, mintha semmi különös nem történt volna. A képernyőn rohanó futballisták teljesen magukba szippantották a figyelmét. Még csak rendesen fel sem nézett, csak a kezével tett egy türelmetlen, elhessegető mozdulatot, mintha egy zümmögő legyet próbálna elkergetni.
— Eszter, hagyd már ezt, jó? Most indul az ellentámadás.
A tévéből a kommentátor önkívületben hadarta a szavakat, a stadion közönsége pedig őrjöngve zúgott. Ez a harsogó, idegen lelkesedés Eszter fülében úgy hatott, mint egy újabb arculcsapás. Átszelte a nappalit; léptei tompán, mégis kérlelhetetlenül ütődtek a padlóhoz. Nem kezdett sikítozni, nem rángatta ki a vezetéket a falból. Csak felemelte a dohányzóasztalról a távirányítót, és lenyomta rajta a piros gombot. A nagy képernyő egy pillanat alatt feketévé vált. A stadion moraja félbeszakadt, mintha elvágták volna, s utána csak a konyha felől beszivárgó, sűrűn zümmögő hűtőhang maradt a lakásban.
Gábor csak ekkor fordította felé lassan a fejét. Az arcán nem látszott sem ijedtség, sem valódi érdeklődés. Mindössze az a nehézkes, tompa bosszúság ült ki rá, amely annak az embernek a vonásait torzítja el, akit megzavartak valami szerinte rendkívül lényeges elfoglaltságban.
— Ezt most miért kellett? Pont a legizgalmasabb rész jött volna.
— A legizgalmasabb rész? — Eszter odalépett hozzá, és a távirányítót letette a térdére. — Nem, Gábor. A lényeg most nem a meccsen van. Hanem itt, ebben a lakásban. A fiad, Márk, negyedórája arra a teljesen egyszerű kérésemre, hogy szedje le a mocskos tányérokat az asztalról — arról az asztalról, ahol mindannyiunknak vacsorát akartam készíteni — azt vágta a fejemhez, hogy „hülye birka” vagyok. Ezután bevágódott a szobájába, és teljes hangerőn bömböltetni kezdte a zenét. Most pedig szeretném hallani, hogy erre mit lépsz.
Egyenesen a férfi szemébe nézett. Felkészült bármire: felháborodásra, egy komoly ígéretre, hogy Gábor beszél majd a fiával, vagy legalább egy halvány jelére annak, hogy érti, mi fáj neki. A férje azonban csak fáradtan kifújta a levegőt, végighúzta ujjait az orrnyergén, és visszadőlt a kanapé támlájához.
— Jaj, Eszter, ne csináld már… Kicsúszott a száján, ennyi. Nem gondolta komolyan. Tiniknél előfordul az ilyesmi, ne fújd fel. Kamaszkor, átmeneti állapot, hormonok. Egyébként meg minek piszkálod állandóan ezekkel a tányérokkal? Ha ott van egy tányér, megfogod, beviszed a mosogatóba. Nem fog leesni a fejedről a korona.
Ebben a másodpercben Eszterben valami végérvényesen átalakult. Valami, ami két hosszú éve összeszorult, engedett, meghajolt és újra meg újra lenyelte a keserűséget, most hideg, kemény, éles darabbá fagyott benne. Hirtelen tisztán látta: nem is Márk a valódi probléma. A gond ezzel a kanapén ülő, fáradt nyugalmat mímelő férfival van, aki minden alkalommal a saját kényelmét választja az ő megbecsülése helyett. A fia szemtelensége számára csupán apró kellemetlenség volt, amit a legegyszerűbb félresöpörni; Eszter fájdalma pedig csak zavaró akadály a pihenésében.
— Nem, Gábor. A koronám nem esik le. Más esett le: az, hogy én nektek továbbra is kényelmes legyek. — A hangja hirtelen egyenletes lett, kemény és hideg, mint a fém. — Két éve élek ebben az otthonban, és két éve próbálom elhinni, hogy helyem lehet a családotokban. Kimostam a fiad után a mocskot, a kanapé alól kapargattam elő a kőkeményre gyűrődött zoknijait, csendben tűrtem, amikor a haverjai idecsődültek, aztán utánuk úgy nézett ki a lakás, mint egy ól. Lenyeltem a ferde pillantásait, a csípős megjegyzéseit, a semmibe vevő hangját. És közben mindvégig abban reménykedtem, hogy egyszer te, az apja, mellém állsz. De te minden alkalommal ugyanazt hajtogattad: „Gyerek még, bírd ki.”
Elhátrált a kanapétól, és megállt a nappali közepén, mintha a padlón láthatatlan határvonalat húzott volna maga köré.
— Nos, vége. Nincs tovább türelem. Innentől kezdve Márkkal szemben teljes bojkottot tartok. Nem készítek neki ételt. Nem mosok rá. Nem teszek rendet a szobájában. Ha a tányérját az asztalon hagyja, akkor ott marad, amíg be nem penészedik. Számomra ő a háztartásban ettől a pillanattól nem létezik. Ha annyira felnőttnek érzi magát, hogy joga van engem sértegetni, akkor legyen felnőtt a következményekben is, és gondoskodjon magáról.
Gábor kihúzta magát. Az arca lassan vörösre gyúlt; a döbbent értetlenséget egyre inkább felváltotta a harag. Most fogta fel először, hogy ez nem egy múló kitörés, nem egy szokásos veszekedés, amelyet majd néhány félmondattal el lehet simítani.
— Megőrültél? Miféle ultimátummal állsz itt elő?
— Ez nem ultimátum — mondta Eszter halkan, de rendíthetetlenül, miközben nem vette le róla a szemét. — Ez az új rend. Te vagy az apja.