– Anya, mi folyik itt? – kérdezte Gábor tanácstalanul.
– Eredetileg azt mondtad, hogy csak egy lakcímbejelentésről van szó – fordult hozzá Péter is, láthatóan legalább annyira megzavarodva, mint mi.
– Közben módosult a helyzet – felelte Mária élesen. – Nálam felújítás zajlik, ott most nem lehet megmaradni. Péternek pedig a hivatalos ügyei miatt a városban kell tartózkodnia.
Péter arcán őszinte döbbenet ült.
– Mária, erről szó sem volt – mondta halkan. – Én úgy tudtam, pár napra szállodába megyünk…
– Ugyan már, minek dobnánk ki pénzt az ablakon? – legyintett Mária, és már lépett is volna beljebb. – Jogosan vagyunk itt, ezt mindannyian tudjátok.
Ekkor felemeltem a telefonomat.
– Ha még egy lépést tesztek, azonnal hívom a rendőrséget. A lakcímbejelentés nem jogosít fel senkit arra, hogy a tulajdonos engedélye nélkül beköltözzön.
A zajra ekkor kinyílt a szomszéd ajtaja, és megjelent István. Hallhatta a vitát, mert egy pillanatig sem tétovázott.
– Jó napot kívánok – szólalt meg higgadtan. – Korábban az ügyészségen dolgoztam. Gondolom, nem árt, ha tudják: az önkényes beköltözés jogellenes cselekmény, és igen kellemetlen következményei lehetnek.
Mária arca megfeszült.
– És maga kicsoda, hogy itt kioktasson bennünket?
– Egy szomszéd, aki történetesen tisztában van a jogszabályokkal – válaszolta István nyugodt hangon. – Azt javaslom, ne súlyosbítsák a saját helyzetüket.
A lépcsőházban még percekig vibrált a feszültség, de végül Mária és Péter kénytelenek voltak elmenni. Az anyósom távozás előtt még visszafordult, és odavetette, hogy ezt nem hagyja ennyiben.
Aznap este Gáborral szótlanul ültünk a konyhában. A tea kihűlt előttünk, egyikünk sem nyúlt hozzá.
– Nem fér a fejembe, mi történt anyámmal – szólalt meg végül Gábor. – Ilyennek még soha nem láttam.
– Lehet, hogy Péter áll a háttérben? – kérdeztem óvatosan. – Hiszen alig három hónapja ismerik egymást. Mit tudsz róla egyáltalán?
– Szinte semmit – ismerte be. – Nyugdíjas katona, özvegyember, Szegedről került ide…
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Amikor ajtót nyitottunk, egy harminc év körüli nő állt a küszöbön.
– Jó estét – mondta bizonytalanul. – Pétert keresem. Azt az információt kaptam, hogy erre a címre jelentették be. A lánya vagyok, Dóra.
Úgy éreztem, már megint egy újabb fordulat közepébe csöppentünk. Behívtuk Dórát, ő pedig rövidesen elmondta, miért jött.
– Apám eladta a szegedi lakását tizenkétmillió forintért – kezdte. – Azt mondta, az új feleségéhez költözik, és a pénzt majd egy közös otthonba teszi. Csakhogy egy hete nem érem el. Nem veszi fel a telefont.
– Tehát ezért keresi? – kérdezte Gábor.
– Igen. Egyrészt aggódom miatta. Másrészt… – elakadt, majd nagy levegőt vett. – Őszintén szólva szeretném tudni, hogy az a pénz valóban lakásra ment-e, vagy egyszerűen eltűnt. Apa soha nem tartozott a különösebben megbízható emberek közé.
Gáborra pillantottam. A történet egyre kuszábbnak tűnt.
– Miért ennyire lényeges önnek ez az összeg? – kérdeztem finoman.
– Azért, mert a lakás fele engem illetett – felelte Dóra. – Anyám a saját részét rám hagyta. Apa megígérte, hogy az eladás után a vételár felét megkapom.
Másnap reggel üzenetet kaptam Istvántól: „Találtam néhány érdekes iratot. Ha tudnak, ugorjanak át.”
Átmentünk hozzá. Az asztalán gondosan szétterítve iratok, másolatok és régi szerződések feküdtek.
– Előkerítettem az önök lakásának eredeti adásvételi dokumentációját – mondta. – És valóban szerepel benne, hogy a vételár egy részét, egészen pontosan egymillió-hatszázezer forintot Mária adta hozzá.
Egy pillanatra összeszorult a mellkasom.
– Csakhogy – folytatta István, és az egyik bekezdésre bökött –, a megfogalmazás döntő jelentőségű. Itt világosan ez áll: „vissza nem térítendő, ellenszolgáltatás nélküli pénzügyi támogatás, a megvásárolt ingatlannal kapcsolatos bármiféle tulajdoni vagy egyéb igény nélkül”.
– Vagyis ez ajándék volt? – kérdezte Gábor feszülten.
– Pontosan – bólintott István. – Az édesanyjának jogilag nincs követelése a lakással kapcsolatban. Amikor átadta ezt az összeget, írásban lemondott minden ilyen igényről.
Mintha mázsás súlyt vettek volna le rólam. Először éreztem úgy napok óta, hogy talán mégsem omlik ránk minden.
– És Péter lakcímbejelentésével mit lehet kezdeni? – kérdezte István.
– A nevemben hamis meghatalmazást használtak – válaszoltam.
– Akkor feljelentést kell tenni okirat-hamisítás miatt, és kezdeményezni kell a bejelentés törlését – mondta, majd átnyújtott egy névjegykártyát. – Egy régi ügyészségi kollégám elérhetősége. Hivatkozzanak rám, segíteni fog, hogy gyorsan elinduljon az ügy.
Azt hittük, ennél több meglepetés már nem érhet bennünket. Tévedtünk. Még aznap este Péter csengetett be hozzánk. Ezúttal egyedül érkezett, Mária nélkül.
– Beszélhetnénk? – kérdezte kimerülten. Zavartnak tűnt, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.
Beengedtük a nappaliba, de egyikünk sem kínálta hellyel különösebb lelkesedéssel. Végül leült, és idegesen morzsolgatni kezdte az ujjait.
– Be kell vallanom valamit – kezdte. – Nem voltam teljesen őszinte sem Máriával, sem önökkel.
– Milyen meglepő – fontam össze a karomat. – A lánya, Dóra tegnap itt járt. Magát kereste. És azt a hatmillió forintot is, ami járna neki.
Péterből egy pillanat alatt kifutott a vér.
– Dóra itt volt? Mit mondott maguknak?
– Épp eleget – feleltem. – Például azt, hogy a lakáseladásból származó pénz egy része nem is magát illeti, hanem őt. És úgy tűnik, ezt Mária előtt is elhallgatta.
Péter hosszú, fáradt sóhajt engedett ki.
– Minden összekeveredett – mondta végül. – Amikor megismertem Máriát, azt gondoltam, ez csak egy kellemes, késői kapcsolat lesz. Aztán ő egyre többet beszélt házasságról, közös jövőről, közös otthonról… és valahogy elsodortak az események.
– Vagy inkább úgy döntött, kihasználja a lehetőséget? – kérdezte Gábor keményen.
– Nem pontosan így volt – rázta meg a fejét Péter. – Eladtam a lakásomat, ez igaz, és valóban tartozom a befolyt összeg felével Dórának.