De miként kerülhetett be Péter a lakcímnyilvántartásba úgy, hogy én erről semmit sem tudtam?
Ez volt az a kérdés, amelyre nem találtam választ. Újra átnéztem a dossziét, lapról lapra haladva, és ekkor akadt a kezembe egy különösen gyanús irat: egy meghatalmazás, amely állítólag az én nevemben készült, Gábor javára, kifejezetten lakcímbejelentéssel kapcsolatos ügyintézésre. Az alján ott virított az aláírásomnak látszó firka.
Csakhogy én ilyet soha, semmilyen körülmények között nem írtam alá.
– Júlia, ez hamisítvány – mondtam a nővéremnek fojtott hangon. – De mégis hogyan lehet ezt bebizonyítani?
– Írásszakértővel – felelte azonnal. – Ezt rám bízhatod. Te pedig addig ne kapkodj, ne robbants ki semmit meggondolatlanul.
Aznap este Mária hívott fel.
– Annácska, beszélnünk kellene – kezdte szokatlanul mézesmázos hangon. – Holnap átmehetnénk hozzátok? Péter is szeretne elnézést kérni.
Rábólintottam. Nem azért, mert meghatódtam volna, hanem mert végre látni akartam, meddig ér ez az egész hazugságháló.
Másnap Mária és Péter megjelentek nálunk egy óriási tortával és egy csokor virággal. Gábor a szoba sarkában ült, és pontosan úgy nézett ki, mint egy diák, akit csaláson kaptak.
– Anna – szólalt meg Péter merev, hivataloskodó hangon –, szeretnék őszintén bocsánatot kérni azért, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam önt. De kérem, hadd mondjam el, mi történt.
– Hallgatom – feleltem, és összekulcsoltam magam előtt a karomat.
– Eladtam a szegedi lakásomat, mert úgy volt, hogy Máriához költözöm. Csakhogy a honvédségi nyugdíjam itteni ügyintézéséhez szükségem volt állandó lakcímre. Mária azt mondta, ideiglenesen bejelenthetnének önökhöz…
– És ehhez elengedhetetlen volt meghamisítani az aláírásomat? – fordítottam a tekintetemet Gábor felé.
Péter láthatóan zavarba jött.
– Én erről nem tudtam. Nekem azt mondták, minden szabályosan zajlik.
– Annácska – vágott közbe Mária türelmetlenül –, ne fújd már fel ennyire. Egy lakcímbejelentésről van szó, semmi többről. Nem akart ő itt élni.
– Nem a lakcím a lényeg – mondtam élesen. – Hanem az, hogy a hátam mögött intézkedtetek, befolyásoltátok a férjemet, és valaki hamis iratot használt.
Mária arca ekkor megkeményedett.
– És szerinted ki fizette ezt a lakást? – csattant fel. – Azt képzeled, a szüleid egyedül elő tudtak teremteni ekkora összeget? Ennek az árnak a fele tőlem származott!
– A harmada – szólalt meg halkan Gábor. – Anya a harmadát adta bele.
– Teljesen mindegy, mennyi volt! – legyintett Mária ingerülten. – Ebben a lakásban nekem is részem van. Ha pedig én ide akarom bejelenteni a férjemet, akkor ehhez jogom van.
Péter döbbenten nézett rá.
– Mária, te azt mondtad, a lakás Gáboré…
Ez már érdekesebb volt. Alaposabban szemügyre vettem Pétert, és egyre inkább úgy tűnt, hogy őt sem avatták be minden részletbe.
– A lakás az én tulajdonom – jelentettem ki nyugodtan, de határozottan. – Ezt minden hivatalos irat bizonyítja. Ha valaki annak idején pénzt adott hozzá, azt ajándékként kezelték.
– Miféle ajándékként? – háborodott fel Mária. – Kölcsönadtam! Gábor, mondd már meg neki végre!
Gábor azonban csak ült némán, lesütött szemmel.
Ekkor felálltam.
– Rendben. Akkor legyen világos. Péter, ön összegyűjti az iratait, és legkésőbb egy héten belül kijelentkezik a lakásomból. Mária, ön pedig hoz valamilyen bizonyítékot arra, hogy valóban pénzt fektetett a lakás megvásárlásába. Elismervényt, átutalási bizonylatot, bármit.
– Tizenkét éve történt! – kiáltotta Mária. – Mégis honnan szedjek elő neked ilyen papírokat?
– Akkor nincs miről tárgyalnunk – feleltem, és az ajtó irányába indultam. – És még valami: az okirat-hamisítás miatt feljelentést fogok tenni.
Aznap este Gábor óvatosan próbált közeledni.
– Beszéltem Balázzsal – mondta. – Szerinte ezt még el lehetne rendezni békés úton.
Balázs, Gábor bátyja az önkormányzatnál dolgozott, ezért jól kiismerte magát a hivatali útvesztőkben.
– Mégis milyen békés útról beszélünk? – kérdeztem hidegen.
– Péter talán maradhatna ideiglenesen bejelentve, amíg elintézi a nyugdíjával kapcsolatos ügyeket. Tényleg nem tartana sokáig.
– Azután, hogy mindannyian hazudtatok nekem? – ráztam meg a fejem. – Szó sem lehet róla. Béreljen lakást, és jelentkezzen be oda.
– Anna, próbáld megérteni, anya tényleg segített a pénzzel…
– Amit éveken át elhallgatott. Most pedig egyszer csak előáll vele, mintha számlát nyújtana be? – néztem rá keményen. – Gábor, döntened kell. Vagy mellettem állsz, vagy anyád játszmáiban veszel részt.
Másnap csengettek. Amikor ajtót nyitottam, a szomszédunk, István állt odakint, aki korábban az ügyészségen dolgozott.
– Jó napot, Anna – mondta kissé zavartan. – Elnézést kérek, hogy beállítok, de tegnap áthallatszott a vita. Tudja, ezek a falak nem sokat érnek. Arra gondoltam, talán tudok segíteni.
Beengedtem, és röviden elmondtam neki az egész történetet.
– Hm, ez valóban nem egyszerű – mormolta, miközben elgondolkodva megdörzsölte az állát. – Azt tanácsolom, vizsgáltassák át az összes iratot független jogásszal. Ha az anyósa bizonyítani tudja, hogy a pénzt nem ajándékba, hanem kölcsönként adta, abból lehetnek bonyodalmak.
– De nincs semmilyen kölcsönszerződés.
– Pont ezt kell tisztázni – mondta István. – Adjon néhány napot. Van még pár régi kapcsolatom.
Ezután az események hirtelen felgyorsultak. Két nappal később Mária és Péter minden előzetes bejelentés nélkül megjelentek az ajtónk előtt. Ráadásul bőröndökkel.
– Ez meg mit jelentsen? – álltam el az útjukat az előszobában.
– Ideköltözünk – közölte Mária ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha Péter ide van bejelentve, akkor jogunk van itt tartózkodni.
– Elment az eszetek? – néztem rájuk hitetlenkedve. – Ebben a lakásban ti nem fogtok lakni.
Ekkor Gábor is megjelent mögöttem, és értetlenül meredt az anyjára.
– Anya, mi folyik itt? – kérdezte tanácstalanul.