— Márk magától ajánlotta fel — vágta rá Gábor. — El akartam mondani.
— Mikor? Miután egy teljes héten át az én pénzemből etetem?
— A kártyámon van.
— Akkor mutasd.
— Mi vagy te, nyomozó?
— Ma éppen az.
— Gábor, add ide azt a telefont — szólalt meg Mária váratlanul kemény hangon. — Ha az a pénz Eszter asztalára ment, joga van tudni róla.
Gábor kelletlenül feloldotta a készüléket. A kijelzőn sorban villantak fel a tételek: benzinkút, autóalkatrész, sportbár, utalás „Bencének tartozás”, az egyenlegen pedig maradt nagyjából ezerhétszáz forint.
Júlia alig hallhatóan szólalt meg:
— Szép kis vendéglátást intéztél Márknak.
— Visszaadom.
— Miből? Az erkélyről lapátolsz hozzá levegőt? — kérdezte Eszter. — És azt a húszezer forintot is visszateszed, amit Márk apja küldött anya születésnapjára?
Mária arca egy pillanat alatt elsápadt.
— Miféle húszezret?
— Amit állítólag nekem kért el. Mert én ugye túl büszke vagyok ahhoz, hogy segítséget fogadjak el.
— Gábor… ez igaz?
— Anya, az egész nem ilyen egyszerű. Eszter akkoriban kiborult a költségektől, én csak biztosítani akartam a hátteret.
— Biztosítani? — Eszter szája keserű mosolyra húzódott. — A biztosítás az lett volna, ha veszel belőle ételt. Nem az, hogy a feleséged előleget kér húsra, te meg közben mások utalásait sportbárban tapsolod el.
Júlia lassan leereszkedett egy székre.
— Várj csak. Húsvétkor én tizenkétezret küldtem neked. Azt mondtad, „Eszter makacs, de nehéz neki, csak ne szólj róla”. Odaadtad neki?
Gábor hallgatott.
— Értem — Júlia a tenyerébe temette az arcát. — Én meg még kalácsot is vittem haza. Azt hittem, minden rendezve van. Eszter, én tényleg azt gondoltam, tudsz róla.
— Én csak arról tudtam, hogy húsvét után négyszáz forintom maradt fizetésig, meg egy bontatlan csomag rizs.
Mária levette a szemüvegét, és úgy nézett a fiára, mintha először látná igazán.
— Gábor, hányszor kértél tőlünk pénzt Eszter konyhájára hivatkozva?
— Nem hivatkozva! — csattant fel. — Úgyis a családra ment! Az autó is a családé, a tartozásokat is rendezni kell. Most komolyan, tolvajnak néztek?
— Igen — mondta Eszter.
— Megőrültél?
— Nem. Csak végre a nevén nevezem. Tőlem pénzt és időt loptál. A rokonaidtól pénzt. Ráadásként pedig engem állítottál be zsugori nőnek, aki valamiért belefáradt abba, hogy ingyen etessen mindenkit.
— Én csak próbáltam boldogulni, ahogy tudtam!
— Nem, fiam — mondta Mária csendesen. — Te ahhoz szoktál hozzá, hogy mások forogjanak körülötted.
— Anya, már te is ellenem vagy?
— Én a hazugság ellen vagyok. Szilveszter előtt negyvenezret utaltam neked. A nyugdíjamból. Azt mondtad, Eszter szeretné összehívni a családot, de nem fogad el segítséget. Erre kiderül, hogy egyedül vásárolt be, és közben még az én okoskodásomat is tűrte. Istenem, de szégyellem magam.
Eszter erre nem számított. A fejében az anyósa volt a nagy hadvezér, aki az ételesdobozok invázióját irányította. Most pedig kiderült, hogy a hadjáratot ő is fizette, csak a kassza Gábor zsebében működött.
— Én sem vagyok különb — szólalt meg tompán Júlia. — Azért pakoltam, mert azt hittem, ha beszálltunk a költségekbe, akkor nem élősködöm rajtad. Pedig pontosan ezt tettem. Eszter, sajnálom. Későn mondom, ügyetlenül is, de sajnálom.
— Köszönöm — felelte Eszter. — Ettől még nem lesz minden rendben, de legalább könnyebb levegőt venni.
Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon.
— Remek. Mindenki nagyon okos lett. Eszter szépen ellenem hangolt benneteket.
— Eszter két évig hallgatott — mondta az anyja. — Te hangoltad magad mindenki ellen. Egyedül.
— A hét végéig összepakolsz — közölte Eszter. — A kulcsokat itt hagyod. Mindenkinek visszautalod azt, amit „az asztalra” kértél. Nekem pedig megtéríted az elmúlt három hónap kiadásainak a felét. Ha nem teszed, a képernyőmentésekkel bemegyek a rendőrségre. A rokonaidtól megtévesztéssel szereztél pénzt. Ez már nem családi veszekedés, ennek büntetőjogi szaga van.
— Börtönbe akarsz juttatni?
— Azt akarom, hogy életedben először te fizesd ki az étvágyadat. Nem a gyomrodról beszélek. Az életmódodról.
— Házastársak vagyunk.
— Voltunk. Amíg azt hittem, a határokról vitatkozunk. Most már tudom, hogy a tisztességről.
— Anya, mondd már meg neki!
Mária felállt.
— Pakolj. Ma nálam alszol. De nem sértődött kisfiúként, hanem felnőtt férfiként, aki holnap mellékállás után néz. És többé ne merd azt mondani, hogy Eszter fösvény. A kapzsi itt te vagy. Csak nem az ételre, hanem mások munkájára.
Júlia szipogva megtörölte az orrát.
— Az én tizenkétezremet is visszakérem. Szeretném egyszer látni, milyen az, amikor nem magadnak utalsz.
— Pár nyomorult fasírt miatt csináltok ekkora drámát — sziszegte Gábor.
— Nem a fasírt miatt — felelte Eszter. — Hanem azért, mert apró adagokban faltad fel az életemet, és még repetát is kértél.
Gábor dühödten kezdett csomagolni. A pólókat a táskába hajigálta, a szekrénynek káromkodott, töltők potyogtak a földre. Az ajtóból még visszafordult.
— Meg fogod bánni. Itt maradsz egyedül a lakásoddal meg a szabályaiddal.
— Még mindig jobban hangzik, mint veled és az adósságaiddal.
— Ilyen természettel senkinek sem fogsz kelleni.
— A lakásomnak megfelelek.
Mária még nem indult el azonnal.
— Eszter, szégyellem magam. Gábor azt mondta, te szereted vendégül látni az egész családot. Felhívhatlak holnap? Nem enni mennék. Csak visszaadni, amivel tartozom, és elhozni az átutalások igazolásait.