— Előbb szóljon ide — felelte Eszter. — Aztán megmondom, alkalmas-e.
— Így korrekt — bólintott Mária.
Júlia sem ment tovább. Megállt a küszöbnél, kezében a táskáját gyűrögetve.
— A dobozokat visszahozom. Mindet. Sőt veszek újakat is. És… tényleg nem tudtam mindent.
— Attól még ma levest követeltél tőlem, hogy nem tudtad.
— Tudom. Nem mentség. Most legszívesebben elsüllyednék, csak kár lenne a linóleumért. Egész rendes linóleum.
Amikor végre becsukódott mögöttük az ajtó, a lakás nem tűnt üresnek. Éppen ellenkezőleg: először lett igazán az övé. Eszter kitárta az ablakot. Az udvar felől nedves aszfalt, pirított hagyma és benzingőz szaga kúszott be. Egy teljesen átlagos este volt egy panelházban: odafent fúrt valaki, lent a parkolóhelyeken veszekedtek, az élet ment tovább, noha a házassága épp kisiklott.
A válás persze nem zajlott le egyik napról a másikra. Gábor éjszakánként üzenetekkel bombázta. Előbb azt írta: „Mindent megértettem.” Később már azt: „Tönkretettél.” Aztán jött a szokásos: „Ilyen nő mellett soha nem marad senki.” Akadtak rokonok, akik bocsánatot kértek, és akadtak olyanok is, akik inkább hallgattak, mert nem akarták visszaadni a pénzt. Gábor sem fizetett vissza mindent, de eleget ahhoz, hogy a feljelentés lehetősége hirtelen javítani kezdje az emlékezetét.
Két hónappal később Eszter már Máriával ült a konyhában. Az asszony telefonálás után érkezett, kezében egy zacskó hajdinával és egy blokkal.
— Ne nézz így rám — mondta, miközben letette az asztalra. — Akciós volt. Vettem magamnak is, neked is. A blokkot itt hagyom, hogy köztünk többé ne legyen feketegazdaság.
— Ez komoly fejlődés.
— Engem is meglep. Kiderült, hogy vendégségbe úgy is el lehet menni, hogy az ember nem vár terített asztalt. Otthon ülök, eszem a saját levesemet. És lám, még élek.
— Gábor hogy van?
— A szerviz után futárkodik. Mérges, lefogyott, de törleszt. Morog, hogy mindenkit ellene hangoltál. Én meg mondtam neki: fiam, te csak most hallottad meg, milyen hangja van, amikor bezárják az etetőt. Nem értékelte a költői képemet.
— Maga sokat változott — jegyezte meg Eszter.
Mária keserűen elmosolyodott.
— Ugyan. Csak rájöttem, hogy nem családfenntartót neveltem, hanem egy fogyasztót, aki szépen tud beszélni. Ez rosszabb, mint a vérnyomás. Arra beveszek egy tablettát. Erre meg éjjel ülök az ágy szélén, és azon gondolkodom, mikor simogattam meg a fejét akkor, amikor inkább tarkón kellett volna legyinteni.
Ekkor csengettek. Eszter teste önkéntelenül megfeszült.
— Ha nem vársz senkit, ne nyiss ajtót — mondta Mária. — Nagy szabály. Kár, hogy hatvankét évesen tanultam meg.
Eszter kinézett a kukucskálón. Júlia állt odakint egy teli szatyorral.
— Én vagyok! — szólt be. — Nem éhesen jöttem. Hoztam a dobozokat, két teljesen újat is. Az egyik rémesen kék, de legalább jól zár. Levest sem kérek, otthon főztem. A krumpli szétesett, de tekintsük szerzői megoldásnak.
Eszter kinyitotta az ajtót.
— Tíz percre bejöhetsz. Cipőt leveszed.
— Már vettem is. És hoztam mandarint. Édes, ellenőriztem. Nem olyan, mint anya savanyú bűnbánati gyümölcsei.
— Mindent hallok — szólt ki Mária a konyhából.
— Annál jobb, anya. Mostantól átláthatóság van.
Júlia letette a csomagot egy székre, aztán Eszterre nézett.
— Tényleg szégyellem magam. Nem csak a pénz miatt. Azért is, mert úgy viselkedtem, mintha a te időd senkié volna. Amikor elváltam, megőrültem attól, hogy a volt férjem beállított „a fúróért”, aztán megette a vacsorámat. Közben én majdnem ugyanezt csináltam veled. Kényelmes áldozatnak lenni addig, amíg rajta nem kapod magad valaki más fasírtjával a tányérodon.
— Az a fasírt az enyém volt.
— Tudom. Történelmi jelentőségű fasírt.
Eszter rájuk nézett, és hirtelen világosan látta: nem az volt a váratlan fordulat, hogy Gábor rosszabbnak bizonyult, mint hitte. A hétköznapi aljasság gyakran papucsban jár, és csak annyit kér, hogy ne csináljanak belőle ügyet. A meglepő inkább az volt, hogy az a két nő, akiket ő eddig ellenséges tábornak gondolt, szintén Gábor kényelmes hazugságában éltek. Elvettek dolgokat, mert azt hitték, ki vannak fizetve. Pimaszabbak lettek, mert valaki feljogosította őket arra, hogy Eszter hallgatását beleegyezésnek vegyék. Amikor pedig kibukott az igazság, nem mindenki rohant Gábort mentegetni. Volt, aki először nézett rá a tányérjára, és megkérdezte magától: kié ez valójában?
— Tudják, mi a vicces? — szólalt meg Eszter. — Kevesebbet főzök, mégis finomabb minden.
— Mert nincs benne sértettség — mondta Mária.
— Meg az én arcom sem lóg a fazék fölé — tette hozzá Júlia. — Pedig étvágygerjesztő arcom van, csak kissé szemtelen.
Nevettek. Nem volt ölelkezés, nem szólt képzeletbeli hegedű, és senki sem mondott nagy, szirupos mondatokat. Csak három nő ült egy átlagos kétszobás lakás régi hokedlijein, miközben a hűtőn egy papírlap lógott: „Meghívás nélkül nem jössz be. Hozzájárulás nélkül nem követelsz. Őszinteség nélkül nem vagy család.”
A vendégek pontosan negyven perc múlva távoztak. Eszter kulcsra zárta utánuk az ajtót. Nem félelemből. Hanem abból a frissen megtanult szokásból, hogy vigyázni kell arra, ami végre nemcsak a tulajdoni lapon az övé.
Feltett egy kis lábast a tűzhelyre, vizet engedett bele egy adag tésztához, aztán rövid gondolkodás után még egy keveset hozzátöltött. Nem azért, mert bárki betoppanhatott. Hanem mert másnap elviszi a maradékot a munkahelyére, és nyugodtan megeszi egyedül.
Az ingyenes étkezde bezárt. Az otthon megmaradt. És hosszú idő után először nem idegen étvágy szaga töltötte be, hanem szabadságé, vajon piruló hagymáé és egy normális felnőtt életé, ahol egy tányér ételért nem mindig pénzzel kell fizetni — de tisztelettel mindenképpen.