— Akkor mondd ki, mit vársz tőlem? — kérdezte Gábor, már jóval halkabban, de a hangjában ott reszketett a sértettség.
— Azt, hogy a rokonaid ne úgy essenek be ide, mintha pályaudvari váróterem lennénk. Előtte telefonáljanak. És legyen jogom azt mondani: most nem. Azt akarom, hogy az ünnepek ne automatikusan nálunk landoljanak. Hogy a közös háztartásba havonta tegyél bele nyolcvanezer forintot. És legfőképpen azt, hogy ne ígérgesd oda másoknak az én lakásomat, az én főztömet és az én hétvégéimet.
— Nyolcvanezret? Nekem ott van az autóhitel.
— Az autó a tiéd.
— Azzal viszlek vásárolni.
— Akkor, amikor neked is útba esik az akciós sör.
— Ma különösen mérgező vagy.
— Két évig nyeltem. Most a szervezetem elkezdte visszaadni.
— Eszter, én férfi vagyok. Vannak kötelességeim az anyámmal szemben.
— És a feleségeddel szemben nincsenek? Azzal az emberrel szemben, aki munka után salátát szeletel, mert anyád odaszólt: „Eszterkém, Andreával beugrunk”? Andrea nekem kicsoda? Nagynéném? Szomszédom? A kaszinótojás tiszteletbeli megsemmisítője?
— Anyám barátnője. Gyerekkorom óta ismer.
— Engem nem ismer. Viszont pontosan tudja, melyik fiókban vannak a kiskanalak.
— Egy fazék leves miatt akarod szétverni a családot?
— Nem. Épp azt szeretném abbahagyni, hogy egy fazék leves miatt én essek darabokra.
Gábor idegesen tett néhány kört a konyhában, aztán mintha csak most jutott volna eszébe, odavetette:
— Holnap jön Márk Miskolcról. Mondtam neki, hogy alhat nálunk. Tanfolyamra jön, a szállások drágák. A nappaliban ellesz. Csak főzz majd kicsit többet.
Eszter lassan felemelte rá a tekintetét.
— Ezek után közlöd velem, hogy holnap beköltözteted hozzám az öcsédet?
— Unokatestvéremet. És nem beköltöztetem, hanem segítek neki.
— Mikor ígérted meg?
— Múlt héten.
— Nekem pedig ma szólsz?
— Nem tudhattam, hogy forradalmat robbantasz ki.
— Én meg azt nem tudtam, hogy egy ingyenpanzió recepciósához mentem hozzá.
— Ne kezdd.
— Én már befejezem. Márk nem jön ide.
— De jön. Megmondtam neki.
— Ebben a lakásban te nélkülem semmit nem „mondasz meg”.
— Megalázol.
— Nem. Csak visszateszlek a valós méretedre.
Gábor közelebb lépett. Dohányszag és düh áradt belőle.
— Egy feleség nem szégyenítheti meg a férjét a rokonság előtt.
— A férfi saját magát szégyeníti meg, amikor más otthonával rendelkezik.
— Más otthonával?
— Az enyémmel. Papíron, számlákban és elmosogatott tányérok számában is.
— Akkor megyek anyámhoz. Gondolkodj el. Úgyis te fogsz majd hívni.
— Nem foglak.
— Majd meglátjuk.
— Nézd meg nyugodtan. Csak már az ajtó túlsó oldaláról.
Gábor úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a konyhaszekrény üvege beleremegett. A krizantémok az asztalon maradtak. Eszter elővett egy üres uborkásüveget, vizet engedett bele, és beletette a csokrot. A virágok nem tehettek róla, hogy tisztelet helyett vásárolták őket.
Másnap reggel a családi csoportban Mária üzent elsőként:
— Eszterkém, egy otthont a nő tart egyben. Ha a nő elkezdi számolni a tányérokat, abból nem család lesz, hanem átjáróház.
Eszter röviden válaszolt:
— Két évig átjáróház voltunk. Most töröltem a menetrendet.
Nem sokkal később Júlia is írt:
— Anya egész éjjel nem aludt. Gábor sem. Ettől most jobb neked?
Eszter beütötte, hogy „igen”, aztán kitörölte. Végül ezt küldte:
— Most először csend van körülöttem.
A csoport azonnal felrobbant. Jött a „elszálltál magadtól”, a „lakással alázod a férjedet”, meg a „így nem lehet családot építeni”. Eszter már majdnem kikapcsolta a telefont, amikor külön üzenet érkezett Márktól.
— Szia, Eszter. Gábor mondta, hogy nálatok valami vis maior van, kiveszek inkább egy szobát. Semmi gond. Csak az a kérdés, hogy a szállásra adott pénzt ő neked adja, vagy kérjem vissza tőle?
Eszter ujjai megálltak a kijelző fölött.
— Milyen pénzt, Márk?
— Átutaltam neki negyvennyolcezer forintot. Azt mondta, te nem szeretsz közvetlenül elfogadni semmit, de venni kell ágyneműt meg kaját. Ha nem megyek, visszakérjem? Vagy maradjon nálad, ha már bevásároltál?
Eszterben valami kattant, mint egy régi, berozsdásodott zár.
— Küldenél róla képernyőképet?
— Persze. Azt hittem, tudsz róla.
A kép azonnal megérkezett: „Gábor P. — 48 000 Ft. Megjegyzés: szállás/étel.” Márk még egy üzenetet írt utána:
— És apa is utalt neki húszezret anya születésnapjára. Gábor azt mondta, nagyon szűkösen vagytok, te meg nem mersz kérni. Ne haragudj, ha ezzel beleavatkozom.
Eszter lecsúszott az előszobában a fal mellé, és a padlón kötött ki. Eszébe jutott az a születésnap: a fizetési előleg, a két éjszakán át tartó főzés, a százhatezer forintos asztal, és Gábor, ahogy mosolyogva mondta a vendégeknek: „Ugyan, megoldjuk.” Most derült ki, hogy a „mi” valójában azt jelentette: ő fizet, Gábor pedig csendben beszed egy különadót a rokonoktól az ő munkájára.
Este Gábor az anyjával és Júliával érkezett. Mária egy zacskó mandarint szorongatott, mintha fehér zászlót hozna. Júlia sötéten nézett, de az ajtóban azért levette a csizmáját.
— Beszélni jöttünk — jelentette ki Mária. — Családon belül. Szurkálódás nélkül.
— Jöjjenek be. Teát nem ígérek. A konfliktusokat nem szolgálom fel többé forró vízzel.
— Látod, anya? — tárta szét a karját Gábor. — Vele nem lehet.
— Lehet. Csak válaszolni kell a kérdésekre. Gábor, hol van az a negyvennyolcezer forint, amit Márk küldött?
Gábor pislogott egyet.
— Micsoda?
— A pénz a szállásra és az ételre. Neked utalta, mert azt mondtad neki, hogy én közvetlenül nem fogadok el ilyesmit.
Júlia élesen a bátyja felé fordult.
— Miféle negyvennyolcezer forintról beszél?